Egy felemás nap margójára

A reggel már rosszul indult, Peti a kávéjába tej helyett almalevet löttyintett, még mielőtt szólhattam volna neki.

Nem nagyon szoktam a konyhapulton dobozos almalevet, sőt úgy általában almalevet tartani. Így félig álmosan azt hitte, hogy 2,8-as dobozos tej, amiből tölthet a kávéjába.

A mókás az egészben, hogy az ő hűtőben lévő teje kék dobozos és 1,5%-os.

Azért megitta, azt mondta (vagy csak füllentette), hogy annyira nem rossz, iható.

Ezt a rossz kezdést égi jelnek vehettük volna, de nem vettük annak, így szedelőzködtünk és útra akartunk kelni.

Teljes úti felszerelés... 40 fok...motoros dzseki, sisak, cókmók a dobozban, ajtót bezártuk. Motor indítás… krr… krr… krr…semmi, nem indul… újabb próbálkozás.. krr… krr… krr…, semmi… nekifutás...krr... krr... krr... aztán újabb nekifutás… krr… krr…krr… semmi. Tíz percig próbálkozott, aztán szólt, hogy na még egy utolsó nekifutás, ha nem megy, akkor sajnos aksicsere.

Nekifutottunk… szokásos motorra felugrás, indítás… és csoda történt (vagy az én karerőm hiányzott :) )… végre felbőgött a motor. Ment pár kört, hogy az akkumulátor feltöltődjön.

Mondtam neki, hogy ne induljunk útnak, mert ez rossz kezdet, nehogy valami történjen velünk útközben.

Azt mondta, ne legyek vészmadár, Csabi tehet róla, kicsit taccsra vágta az aksit a kinti töltéssel.

Beleegyeztem, ha jó, menjünk egy kört, aztán majd meglátjuk.

Mivel előző nap sikerült hozzájutni a magyar rendszámhoz, ezért annak felerősítéséről is gondoskodnunk kellett. Ezért az első úti célunk a Praktiker volt. Barkács áruház ide vagy oda, nem lehet csak nagy kiszerelésben csavart vásárolni, más lehetőség után kellett néznünk.

Megbeszéltük, hogy majd útközben keresünk egy csavarboltot, addig pedig az ideiglenes felerősítés remélhetőleg kitart.

Kikanyarodtunk a Könyves Kálmán körútra, alig pár száz métert tettünk meg, amikor azt érzékeltem hogy repül a hátam mögül a doboz és nagy csattanással aszfaltot ér. Azonnal kiabáltam Petinek, hogy álljon meg, mert leesett a doboz. Gyorsan leálltunk az út szélére, a doboz pedig szélsebesen száguldott utánunk, gondolom a  nehézségi erő hatására. A körúton mindegyik sáv leállt, míg begyűjtöttem a tetején totálisan összeroncsolódott csomagszállító dobozt. Szerencse, hogy nem okoztunk balesetet és senki nem hajtott rá a szegény sorsú dobozra.

Tanácstalanul álltunk a doboz felett és el sem tudtuk képzelni, hogy eshetett le. Egy korábbi elmozdulás után Peti már tüzetesen ellenőrzi a rögzítettséget, én pedig alapból nem boldogulok a leszedésével, így nem is nagyon próbálkozok vele… szóval nem tudtuk, hogy mi oka lehetett ennek a 60 ezer forintos aszfaltcsúszásnak. Akkor újra mondtam Petinek, hogy ez már nagyon rossz ómen, ne menjünk sehová. De ő erősködött, hogy menni akar. Ráhagytam... akkor menjünk, ha még valami történik, akkor visszafordulunk.
Folytattuk utunkat, már kifelé tartottunk Budapestről, kerestük a csavarboltot, ahol tudunk venni a rendszám felerősítéséhez megfelelő alkatrészt. Elhaladtunk egy mellett, de már későn szóltam, így már nem álltunk meg, továbbhaladtunk, mondván, úgyis lesz másik.
Még nem értük el a következő üzletet, amikor rossz érzéssel kezdtem el fészkelődni, hátha rálátom a rendszámtáblára, mert olyan érzésem volt, mintha elhagytuk volna.
Peti rám szólt, hogy ne mocorogjak, majd a csavarboltnál ellenőrizzük.
Végre valahára felbukkant a csavarbolt láthatáron, ezen is túlmentünk kicsit, de gyorsan visszakanyarodtunk.
Leszálltunk a motorról, Peti épp be akart menni a boltba, mikor kénytelen voltam visszahívni... ugyanis a rendszámtáblának hűlt helye volt. Sajnos jó volt a megérzésem, elhagytuk menet közben.
Elindultunk visszafelé addig a pontig, ahol az a bizonyos érzésem volt... és láss csodát, ott hevert az aszfalton "arccal" lefelé. Szerencsére nem mentek át rajta az autók, így nem nagyon sérült meg.
Irány vissza a bolthoz. Szerencsére volt csavarjuk, így fel lehetett erősíteni a helyére a csavargó delikvenst.
Bár én még mindig erősködtem, hogy ennyi rossz után forduljunk vissza, de Petit hajtotta a vágy, így tovább indultunk.
Pár perc múlva észrevettem, hogy a hajgumit is elhagytuk a hajamból, ami arra volt hivatott, hogy összefogja a bozontomat, hogy a szél ne tudja túlságosan összekócolni. Ezzel ennek is lőttek. Szerencsére ez volt a legolcsóbb veszteség.
Folytattunk utunkat tovább a messzi távolba, úti célunk Aggtelek.
Az út további részében szerencsére nem történt semmi érdemleges, baj nélkül érkeztünk Aggtelekre.
Ott már a táblákkal gondunk akadt, nem voltak egyértelműek az iránymutatások, hogy hol kell a barlangot megközelíteni.
2 helyen is meg kellett kérdeznünk, mire célba értünk, és még másoknak is segíteni tudtunk az információval.
Szerencsére épp hogy odaértünk az utolsó csoport indulására.
A barlang fantasztikus volt, el kell mondanom, hogy a látvány tényleg megérte az árát.

Az idegenvezető kicsit mufurc volt, de tudjuk be annak, hogy a nap folyamán már pár csoportot végigvitt a 1,5-2 órás túrán.
Persze amilyen az erre a napra prognosztizált szerencsefaktorunk, itt is esett némi kárunk. Peti véletlenül, észrevétlenül kirántotta a táskájából a kondibérletét, ami még friss ropogós volt, összesen egyszer használta még.
A felszínre jutást követőn, pár szuvenír beszerzése után útra keltünk hazafelé.
Mivel a barlangnál semmi olyan hely nem volt, ahol éhségünket ki tudtuk volna elégíteni, ezért megszavaztuk, hogy ha látunk valami helyet, akkor ott megállunk és eszünk.
Ózdon áthaladva megláttunk egy kicsike kis büfét. Úgy gondoltuk, hogy bizalmat szavazunk nekik.
Elég nagy hiba volt. Peti hamburgerét kétszeri nekifutásra sikerült megcsinálni. Az én gyros tálam viszont köszönő viszonyban sem volt a hivatalos gyros tál kinézetű étellel.
Nyammogva, de megettük, mert az éhség nagy úr, meg ugyebár kifizettük. Az biztos, hogy nem leszünk visszatérő vendégei a helynek. Szerencsére megúsztuk mindenféle gyomorrontás nélkül a gasztrokalandot.
Miután valamelyest enyhítettünk éhségünkön, folytattuk utunkat hazafelé. Pontosabban nem hazafelé vettük rögtön az irányt, mert még Peti édesanyjához is fel kellett ugranunk és csak aztán tudtunk irányba állni hazafelé.
A motorozás nem hagyományos testhelyzetet kíván, ezért a nap végére már eléggé elfáradt minden porcikám, főleg a hátsó fertályom. :) tudtam, másnapra lesz részem bőven az izomlázban... úgy is lett.

Meg kell hagyni, elég költséges és eseménydús kiruccanás volt, viszont közös élményekkel is gazdagodtunk, ami megfizethetetlen.