Fogszabályozási helyzetjelentés

 Előzmények: A Hyrax és én, A Hyrax és én 2.

Azt hiszem elég régen adtam helyzetjelentést a fogaim állapotáról, azaz a kezelés állásáról. 

Ott hagytam abban, hogy 2017 őszén sikeresen megszabadultam Hyrax barátomtól. Utána egy emlékeztető tágítót raktak fel a hátsó fogaimra, de csak pár hétig keserítettük egymás életét, mert folyamatosan kiugrált a helyéről, így nagyjából heti rendszerességgel vendégeskedtem a fogszabályozási ügyeleten. Ráadásul az egyik hátsó fogamat is kimozdította a helyéről, sajnos úgy, hogy meg kellett válni nemcsak a vastól, hanem a fogamtól is. 

A Hyrax működésének legnagyobb látványossága az volt, hogy nagyjából percnyi szünet keletkezett az első fogaim között.

Elég sok időnek kellett eltelnie, míg az alsó fogaim után a felsőkre is fokozatosan felkerültek a brakettek. 

Szóval volt egy nyugalmi időszaka a felső fogsoromnak, míg az alsó fogak be nem rendeződtek megfelelően. Ez a folyamat jó pár hónapot vett igénybe. 

Aztán először csak az oldalsó fogakra kerültek fel a brakettek és a vas. A kezdeti időszakban nagy harc folyt "közöttünk", ugyanis ezek a kis gonoszak előszeretettel törték fel az arcomat belülről. Aztán a fogászati viasz segített megoldani a problémát. 

Mikor az alsó fogak felvették a megfelelő pozíciót, akkor kerülhettek a frontfogakra is a brakettek és a vas, ezt kb. 1 évvel ezelőttre tudom datálni. 

A legnagyobb látványos áttörés pont a vírusjárvány idején volt tapasztalható, az első fogaim közötti lőrés nyomtalanul eltűnt.

Jelenleg a még a fogak között lévő rések eltüntetése van folyamatban.

Doktornő szerint a következő fokozat a felső fogaim hátrébb mozdítása lesz.

Azt hiszem még legalább egy évig rendszeres vendége leszek a SOTE fogszabályozási részlegének.

  

 

Pázi osztályába jártam

.... egy másik írás, ami a cenzúra áldozata lett...

1990 júniusában 36 leányzó élete új fordulatot vett, ugyanis ekkor iratkoztunk be a 1990/1991-es tanévben a SZIKSZI-ben induló I/D osztályba. Csupa-csupa lány, és ahogy dukál, megnyertük osztályfőnöknek Pázmándi Katalin tanárnőt. Nekünk az új körülmények, neki pedig 36 csitri kordában tartása jelentett nagy kihívást. Ha emlékeim nem csalnak, akkor mi voltunk az első négy-évfolyamos osztálya, előtte a szakiskolásokon gyakorolt.

Ahogy az lenni szokott, már a beiratkozáskor elkezdődött a csoportosulás, külön-külön a városiak és a vidékiek. Ez a felosztás kisebb-nagyobb, de inkább kisebb keveredésekkel 4 éven keresztül megmaradt. Nem volt ellenséges egymással a két tábor, de azért az érdekviszonyok eltérősége néha konfliktusforrást generált.

Persze ennyi év után megszépülnek az emlékek. Ennyi? Mennyi is az ennyi? Jövőre lenne 25, de Pázi invitálására 1 évvel előrébb hoznánk a találkozót, hogy mi is részesei lehessünk a 100. évforduló jubileumi ünnepségének. Hogy mi az apropója a rendkívüli meghívásnak? 1993 őszén, a SZIKSZI 75 éves jubileumi ünnepségének szervezésében aktívan részt vettünk, segítettünk, amiben tudtunk, sőt az ünnepi műsornak is részesei lehettünk, ugyanis palotást táncoltunk. No persze, nem csak mi lányok, két fordulóra kölcsön vettük a C-s informatikus fiúkat. Hogy miért kettőre? Hát azért, mert a C-s lányok nagy bánatára olyan jól sikerült a bemutató, hogy közös döntés alapján a szalagavatón is együtt jártuk a táncot.   

Végül úgy alakul, hogy nem megyünk a jubileumi ünnepségre, mert 25 év után már nem tud összeállni a kórus, a táncot pedig végképp nem tudnánk összehozni... veszett balta nyele... mégiscsak 25 éves lesz az a találkozó, nem 24.

Ennyi év után már csak a jóra szabad emlékezni, már csak azért is, mert nemcsak az iskolai évek küzdelmes hétköznapjait éltük meg együtt, hanem sok-sok kalandban, élményben volt részünk közösen. Ma már nem neheztelünk Kubik tanár úrra az elsőpadosokért, Lukács Éva tanárnőre a tesi órai kínzásokért. Mosolyogva emlékszünk Antal tanárnő „voltaképpen”-jeire, vagy arra, mikor fordított napon elbújtunk Tar tanár úr elől a padok alá.

A közös élmények sora számtalan. Elsőben indítottunk egy Eger és környéke kirándulással, másodikban ismerjük meg „szűkebb kishazánkat” mottóval úti célunk a Bereg és Gergelyiugornya volt, harmadikban megcéloztuk a fővárost és a Dunakanyart. Negyedikben pedig - a 75 éves jubileum évében - az egész iskola átszelte az országot egy különvonattal, szállásunk a soproni Lővér kempingben, a díszünnepség pedig Nagycenken volt.

Persze nemcsak kirándulásokból álltak az élmények, hiszen voltunk hupikék gólyák. No persze ne gondolja senki, hogy gólyának öltöztünk… hanem a Gólyaavató műsorunkról van szó. Abban az időben nagy népszerűségnek örvendett a Hupikék törpikék című mese, ezek az apró törpök inspiráltál az általunk összehozott sztorit.

Aztán persze volt fordított nap, a kollégiumban fiú-lány vetélkedő, futóverseny, közös mozizás, az utolsó évben az a bizonyos jubileum, a szalagavató, a ballagás és a szerenád. No meg persze az akkor nagy megmérettetésnek gondolt érettségi. Sok-sok élmény, melyeket megszépített az elmúlt huszonakárhány év.

Mostanra már csak a szép emlékek maradtak meg az emlékezetünkben. No meg a nagy felismerések. Be kell vallanom, a négy év után maradtak bennem tüskék, de ahogy 5 évente összehozzuk a találkozókat, mindig tudunk egymásnak újat mondani, s a tüskék lassan felszívódnak.  A végső áttörést talán a 20 éves találkozó hozta meg, amióta személy szerint bennem már nincsenek tüskék, már senkire sem neheztelek. Mindennek megvolt az oka, szükségünk volt azokra a megtapasztalásokra, kvázi pofonokra, hogy olyan emberekké váljunk, mint amilyenek lettünk. Cirka 20 évnek kellett ahhoz eltelni, hogy rájöjjek, hogy bár úgy éreztük néhányan, hogy hátrányosan vagyunk megkülönböztetve, mégis mi kaptuk a legtöbb pluszt, bár tüskés csomagolásba burkolva. Talán így volt jó, ahogy történt!

Köszönöm Pázi, hogy hozzájárultál fiatalkori személyiségfejlődésünkhöz! Te is részese voltál annak, hogy azzá lettünk, akik most vagyunk.

Rekviem Gizi néniért

Mivel az iskolai évkönyvbe nem kerülhetett be, ezért itt szeretném megosztani megemlékezésemet.

Emlékezzünk egy nagy tudású pedagógusra, akik már nem adhatja át tudását az utókornak.

Kozma Gizella tanárnő sokak számára a főmumus volt a SZIKSZI-ben, legtöbben rettegve mentek az óráira. Anekdoták és rémhírek keringtek róla. Személyisége hektikus volt, nagyjából kiszámíthatatlan. Sokan abból alkottak teóriákat, hogy kontyba fogva vagy kiengedve viseli a haját, többek ebből próbálták kitalálni, hogy mikor kerül sor anyagleadásra vagy röpfeleltetésre.  

Ezek után nehezen hihető, de nekem Ő volt az egyik kedvenc tanárom. Persze ez azért is lehet, mert mindig is szerettem az irodalmat. Gerliczki tanár úr lágyszívűsége után valamennyiünket rémület fogta el harmadik év elején, mikor az ofő közölte, hogy tanár úr elhagyott bennünket és Gizi nénit kapjuk helyette. Megvívtuk a kezdeti kis csatákat, hiszen ő sem volt sztereotípiáktól mentes, volt néminemű beskatulyázási törekvése. Szerencsére én ki tudtam törni az általa előre megalkotott dobozból, s onnantól már jól tudtunk együttműködni.

Gizi néni valódi úrinő volt, a maga kis szeszélyeivel, hajlobogtatásával, késéseivel. Viszont ezek dacára hatalmas tudással volt felvértezve, mely tudást nem könyvből vagy jegyzetből olvasva, hanem fejből mondva adta át számunkra. Hatalmas felelősség volt rajta, hogy el tudjon bennünket juttatni az érettségiig, mert bár elődje óriási tudással rendelkezett, de nagyfokú művészi hajlammal és túlzott engedékenységgel viseltetett irányunkban, így eléggé le voltunk maradva a tananyagban. Gizi néni viszont felvállalta azt, hogy 35 serdülőkorú lányt eljuttat az érettségiig. Hatalmas felelősség és teher hárult rá. S Ő mégis tudta teljesíteni, mindenki sikeresen vette az akadályt a végső megmérettetésen.

Szerettem az óráit, mert mindig tudott számunkra újat mondani. S bár sokan vitatni fogják, de visszaemlékezve, ha ki tudtad vívni az elismerését, akkor tudta értékelni a sok felkészülést és a tudást.

Sőt az is meglepő lehet, de számomra Ő adta a végső inspirációt, hogy jelentkezzek a Miskolci Egyetem magyar szakára. Akkor, rajtam kívül álló okok miatt nem vettek fel. De drága Gizi néni, szeretném jelenteni, hogy némi késéssel, de a harmadik diplomámat a Miskolci Egyetemen szereztem, melyben a bejegyzés a szak megjelölésénél: magyar nyelv és irodalom szakos bölcsész és középiskolai tanár.   

Sajnos Gizi néni már sok éve elhagyta a földi létet, pedig szívesen ellátogatnék hozzá és megosztanám vele irodalmi kalandozásaim tapasztalásait.

Köszönöm Gizi néni a sok pozitív energiát! Remélem, mikor megjelenik időnként egy-egy írásom, akkor lobogó hajjal tapsol odafenn az égi katedrán! Nyugodjon békében!

A Hyrax és én 2. - avagy helyzetjelentés a fogsorom szenvedéseiről

Előzmények olvashatóak: A Hyrax és én

Sajnos a Hyrax egészen augusztus végéig ragaszkodott hozzám, miközben lelkesedésem egyre jobban fogyott. Úgy volt, hogy július végén lekerül, de sajnos az eddigi kezelőorvosom - aki rezidens volt a klinikán -, befejezte tanulmányait és visszatért szülőhazájába, Cyprusra. 
Attól tartva, hogy ismét rezidenst kapok, aki egy idő után jobbára távozik, írtam az oszályvezető fődoki asszonynak, hogy legyen szíves "orvosolni" a problémámat. El kell ismernem, le a kalappal, még aznap válaszolt az emailemre, és következő hétfőn már a megoldást is kitalálták. Kaptam egy gyakorló orvost, aki bár úgy néz ki, mint egy tinédzser, de nagyon elhivatott.
Viszont a probléma az, hogy az új doktornőm nagyon elfoglalt, szóval eléggé nehéz ideális időpontot egyeztetni vele.
A lényeg mégis az, hogy Hyrax barátomtól örömteli búcsút vettem, be kell valljam, egyáltalán nem hiányzik. :)
Viszont annak megakadályozására, hogy szétfeszített hátső fogaim a helyükön maradjanak, kaptam egy egysávos Hyrax kistestvért. Na jó, nem panaszkodok, ezzel túl nagy problémák nincsenek, csak néha-néha akad fenn a gyógyszer, de egyébként a táplálkozást nem akadályozza különösképpen.
Ja, azt kifelejtettem, hogy Hyrax barátom utolsó időszakában még a régi dokim felrakta az alsó fogsoromra a fogszabályozó braketteket és a hozzá tartozó drótot,  valamint  pluszban egy csavarokkal ellátott rugószerű drótot is, mert az egyik hátsó fogam kicsit elfordult... őt vissza kell téríteni a helyes útra.
Jelenleg tehát a Hyrax kistestvére, illetve az alsó fogszabályozó "boldogítja" az életemet.
A héten derült ki, hogy az előző dokim, George elszúrta a kezelési tervet, így azt most felülvizsgálták. A dolog lényege az, hogy George már felrakta volna mostanra a felső fogszabályozót is, az új doki viszont azt mondta, hogy arról addig szó nem lehet, míg az alsó fogaim fel nem veszik a megfelelő szöget... ami természetesen nem két hét lesz... ugyanis már nem olyan a fogazatom és az ínyszerezetem, mintha 14 éves lennék, szóval óvatosabban kell eljárni, nehogy nagyobb kárt okozzanak, mint hasznot. Ráadásul 1-1 fogam bánja majd az új kezelési tervet.. a doktornő szerint túl sok fog van még mindig a számban, ezért összesen 2-t még el kell távolítani.

Szerencsére kibírhatatlan fájdalmaim nincsenek most, szóval bírom a strapát. :)

Ahogy látható, a történet nagy valószínűséggel nem lesz olyan egyszerű, lehet, hogy az előzetesen jelzett időpontban, 2019 elején még csak részeredményről fogok tudni beszámolni.

A Hyrax és én

Gyötrődés, fájdalom, rossz kedélyállapot, állandó morgások odahaza... ér ennyit a "szépségért meg kell szenvedni"?

Két év múlva megmondom...

Hiszen még csak a folyamat elején vagyok. Nehéz döntés volt, évek óta halogatom... soha nem volt hozzá lelki erőm és anyagi forrásom sem. Most jött el az életembe az az ember, aki meg tudja nekem adni azt a lelki támogatást, ami ehhez a procedúrához szükséges. Bár Szegénykémen gyakran csattan a morcosságom, de azért kitart, bár szóvá teszi. Imádom Őt!

Az egyszer biztos, hogy a fogyókúrának nagyon jót tesz, hiszen csak bizonyos típusú ételeket tudok magamhoz venni. Persze feszegetem a határokat, ami turmixolható, az ehető. Túlélésre talán jó lesz.
Joghurt és tartalmas levesek turmixolva... egyenlőre ez a repertoár.
A műtét után, mivel seb lesz a számban, ezért sajnos a joghurt kiesik a palettáról egy időre, viszont maradnak a levesek és egyéb pépesíthető ételek, például a sütőtökből kiválóan lehet krémes pépet készíteni. Persze ott vannak még az úgynevezett smoothie-k, azaz gyümölcsturmixok. Azt hiszem, elviselhetővé tehető ez az állapot.
Na persze most mindennél jobban vágyok egy csípős szószos hamburgerre, vagy egy szimpla melegszendvicsre, vagy egy fokhagymás pirítósra, persze azt nem tudom megenni. Talán ha lekerül a számból ez az "atomreaktor", a műtét után 1-1,5 hónap múlva az ígéret szerint. A párom simán megeszik szinte mindent fogszabályozóval, remélem nekem is menni fog. Addig meg marad ez a diétás étrend.... legalább leperegnek a feleslegesnek ítélt kilócskák.

De mi is ez a barátnak nem nevezhető szerkezet?
"A sutura palatina mediana (csontos szájpadlás középső varrata) megrepesztése útján a felső állcsontot hatékonyan és gyorsan tágító, fémötvözetből készített készülék, ami csavart tartalmaz, és fogara felcementezett gyűrűk segítségével rögzül a szájban."

Hogy milyen volt a műtét?
Nem tudom, mert aludtam. :)
Persze nem ilyen egyszerű a történet. Január 8-án be kellett feküdni a Fogászati Klinikára. Éjféltől már sem ételt, sem italt nem lehetett fogyasztani. Alapjáraton simán elfelejtek inni, persze most majd szomjan haltam. Még este levették a vérmintát - amit egyébként nem tudok, hogy mihez kellett -, hogy reggel 6-kor ne tűszúrásra ébredjek.
Aztán a reggeli viziten, amire betódult a műtétet végző orvos mellett 30 fogorvostan hallgató, tájékoztattak bennünket, hogy mi a napi program.
Mivel a szobatársamat vették előre, így nála le tudtam követni, hogy mikor mi következik, így lelkileg fel tudtam készülni, bár nagyon paráztam az altatástól.
Végül a szobatársammal hamarabb végeztek, így nálam is beindult a mókuskerék. Hozta a nővérke a 3 szem gyógyszert, amit egy korty vízzel kellett bevenni. Természetesen ez nem volt megoldható több szempontból sem. Egyrészt nem tudok semmilyen nagy szemű gyógyszert bevenni, főleg nem egy korty vízzel. Ráadásul Hyrax barátunk is szereti rendszeresen magáévá tenni a szájba kerülő dolgokat. 2 pohárnyi vízzel sikerült is leküzdeni az óriási gyógyszereket.
Aztán át kellett vedleni a mutatósnak nem mondható műtős szerkóba, alig tudtam megkötni, mert természetesen hátul vannak a pántok. Nyugi nem kényszerzubbonyról volt szó. :)

Aztán gyorsan mosdó és a szekrénykulcs leadása a nővérpultnál... ugyanis a nyugtató hatására jócskán elkábultam. Szépen elhelyezkedtem az ágyikómban, amikor már jött is a műtősfiú és mondta, hogy akkor most kirándulunk egyet. Úgy ahogy voltam, ágyastól, mindenestől tolt is kifelé. Irány a lift, lemegyünk az alagsorba. Ajaj, már a hullaházba tolnak egyenesen? Szép kis kezdet... Természetesen nem így történt, ebben az intézményben a pinceszinten vannak a műtők.
Nemcsak a szép szemű műtősfiú volt kedves, hanem az altatással megbízott személyzet is.. aztán a többire nem emlékszem, a szobában ébredtem már csak fel.

Szájpadlásrepesztés és felső állkapocs-törés után furcsa, hogy igazi fájdalmat nem éreztem, csak kóválygott a fejem rendesen és rettenetesen szomjas voltam. Azt mondták, aludjak tovább. Aludtam volna, ha nem az utcára nézett volna az ablak, amely mellett feküdtem. Viszont így fél 12 magasságában erőteljesen behallatszott az utca zaja és ráadásként még a radiátor is sípolt. Ettől a hangkavalkádtól egyrészt nem tudtam aludni, másrészt olyan migrénem lett, hogy legszívesebben fejet cseréltem volna.
Szerencsére a nővérke mentőangyalként megszánt egy kis intravénás fájdalomcsillapítóval, így némiképpen enyhültek a tüneteim. Természetesen aludni továbbra sem tudtam.
Szerettem volna a páromat értesíteni, hogy túléltem, ezért meg kellett kaparintanom a kulcsomat a nővérpultból.
Ekkor jött a feketeleves. Ahogy felültem, elkezdett ömleni az orromból a vér. Eddigi életemben egyszer sem vérzett még az orrom. Horrorisztikus élmény volt.
Vissza kellett feküdnöm, hogy lecsillapodjon. Közben azért megkaparintottam a pizsamámat és magamra húztam nagy nehezen, hiszen a műtős ruha nem volt túl szalonképes.
Aztán kivánszorogtam az előtérbe és elkértem a kulcsomat. Szegény nővérke eléggé döbbent arcot vágott és gyorsan visszaparancsolt az ágyba. Azon aggódott, hogy neki kell fölkaparnia a folyosón, ha esetleg elájulnék. Megnyugtattam, hogy engem nem olyan fából faragtak.
Végre küldhettem a várva vár sms-t. Persze kiderült, hogy az én Drágám már telefonált délben, hogy minden rendben zajlott-e. Szerencsére a nővérek megnyugtatták, hogy túléltem.
A délután az újabb orrvérzésen és az arcom duplájára dagadásán kívül eseménymentes volt. Persze a pozitívumok oldalára sorolhatjuk természetesen, hogy látogatóm is volt. Aggódó tekintete megnyugodott, mikor látta, hogy egészben vagyok.
Az éjszaka az rettenetes volt, sajgott az arcom és a fejem. Mivel félig ülve kellett feküdni és az arcdagadás miatt fordítani sem tudtam a fejem, így az éjszaka nagy részében nem tudtam aludni, ha meg elszundítottam, akkor pedig a saját horkolásomra riadtam fel. Háton fekvés, nyitott száj, félig bedugult orr... egyenes hozadéka egy jó kis horkolás.
Hogy miért volt és van jelenleg is bedugulva az orrom? A műtét során az altatáshoz használt szondát orron keresztül vezették be, így sérült az orr belső nyálkahártyája. Illetve mivel az állkapcsom hátsó részét eltörték, nem lenne jó dolog a sebbe belepumpálni az orrváladékot. Mert sokan azt gondolják, hogy az orrfújáskor kifelé jön a váladék... igen kifelé, egy része, az összes többi pedig az arcüreg felé távozik. Szóval az orromat csak spray-vel lehet kezelni, orrfúvás tilos 3 hétig.
Még szerencse, hogy legalább náthás nem vagyok, mert aztán az még extrábbá tenné a helyzetet.
Reggel 6-kor megváltásként érkezett a hőmérőző nővérke, aki rögtön hozta a csere-jeget is.
Nagyon ötletesen kórházi gumikesztyűt töltenek meg vízzel és azt fagyasztják le. Ez szolgál jegelő eszközként a frissen műtött betegeknek. Nagyon nagy segítség, mivel az arc dagadása magától nem igen akart lelohadni.
A délelőtt folyamán saját lábunkon kellett lemenni a röntgenre. Szerencsére soron kívül előre vettek, mert a műtét utáni, illetve az éhezésből adódó gyengeség még erőteljesen kihatott a stabil lábakon állásra.
Aztán még sor került 2 orvosi ellenőrzésre. Az egyiket a kórtermünkért felelős kis doktorbácsi végezte, a másikat pedig a műtétet végző orvos.
A délutánunk ismét eseménytelenül zajlott... a fejfájás, fogsorom hasogatása maradt és az orrom is ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa ki az úr a háznál.
Délután a műtétet végző orvos közölte, hogy ha másnap reggel is jól(?) leszünk, akkor kaphatunk eltávot és otthon folytathatjuk a lábadozást. A hétfőig bármi esemény történik, akkor vissza lehet szivárogni a helyünkre. Ha nem, akkor  hétfőn tárt karokkal vár egy kis varratszedésre, és akkor kapjuk meg a zárójelentést is.
Természetesen az újabb rettenetes éjszaka után reggel azt mondtuk, hogy jól vagyunk és mennénk haza. Szerencsére a doktor úr is így látta, így a vizit után szivároghattunk haza. Pontosabban át a Klinikára a kezelő orvoshoz konzultációra.
Mivel a múltkor kivertem a hisztit, hogy sokat kell várni, no meg persze tekintettel arra, hogy friss műtétesek vagyunk, így soron kívül behívott. 1-2 perc alatt végeztünk, csak annyi volt, hogy megmutatta a Páromnak, hogy hogyan kell mostantól Hyrax-barátunkat aktivitásra serkenteni.
Sokkal jobb volt otthon pihengetni, bár a tüneteim nem enyhültek, csak az arcom lohadt egy kicsit, bár még mindig inkább hasonlítottam egy jóltáplált aranyhörcsögre, mint a normál mivoltomra.
Mivel a Hyraxot vasárnap reggeltől aktív állapotba kellett helyezni, és reggel-este állítgatni, a fájdalmaim jelentősen megnövekedtek. Fáj minden fogam és mindegyik mozog, olyan mintha ki akarnának esni. Rettenetes érzés és a legrosszabb az egészben, hogy nem tudok enni szinte semmit.
Fogyókúra szempontjából viszont tökéletes.
Hétfőn csúcsosodott az önkínzás a tetőfokára, amikor a varratszedésre sor került. Érzéstelenítő nélkül.. hát mit mondjak... rettenetes volt... a végén a doktor úr azt mondta, hogy egy hős vagyok... annak is éreztem magam.
Mivel drasztikus változás az elkövetkezendő hetekben nem várható, ezért úgy döntöttem, hogy nem lógatom otthon a lábam, hanem visszatérek a munkába.

Lehet, hogy hiba volt a gyors visszatérés. Egyrészt fizikailag még nem bírom úgy a strapát, estére totálisan lefáradtam, alig bírtam hazavánszorogni. Másrészt fejemre zúdult a sok munka, ráadásul azzal fogadtak, hogy akkor eljött az idő a másik irodába költözésre. Ez úgy most nagyon nem kellett.. főleg a pakolás és takarítás része.
Nehéz első napok, estére fokozódó fájdalmak, nagy leterheltséggel, még nagyobb hibázási lehetőséggel. Aminek folyamodványaként elvesztettem a plusz munkámat, ami miatt szomorú vagyok, mert nagyon szerettem csinálni.

Mi vár rám a továbbiakban?
Hyrax-barátom még 1-2 hétig aktívkodik, megkeserítve az életemet, mert eléggé fájdalmas, ha az ember fogát tologatják önkényesen, ráadásul a fokozódó fájdalom fejfájással is párosul. Ha megfelelően hatékonykodik, akkor 2 hét után inaktív állapotba kerül, viszont még egy darabig, legalább késő tavaszig ragaszkodunk egymáshoz, ugyanis a csontosodás miatt ki kell várni, hogy minden a helyén fixálódjon.

Ha érzékeny búcsú veszünk egymástól, akkor fogom megkapni a végleges fogszabályozómat, amit már repesve várok. Reményeim szerint Hyrax-koma után felüdülés lesz számomra.

Hogy megéri-e ez a sok-sok szenvedés és lemondás?
2019 év elején megmondom.... :)


  

Egy felemás nap margójára

A reggel már rosszul indult, Peti a kávéjába tej helyett almalevet löttyintett, még mielőtt szólhattam volna neki.

Nem nagyon szoktam a konyhapulton dobozos almalevet, sőt úgy általában almalevet tartani. Így félig álmosan azt hitte, hogy 2,8-as dobozos tej, amiből tölthet a kávéjába.

A mókás az egészben, hogy az ő hűtőben lévő teje kék dobozos és 1,5%-os.

Azért megitta, azt mondta (vagy csak füllentette), hogy annyira nem rossz, iható.

Ezt a rossz kezdést égi jelnek vehettük volna, de nem vettük annak, így szedelőzködtünk és útra akartunk kelni.

Teljes úti felszerelés... 40 fok...motoros dzseki, sisak, cókmók a dobozban, ajtót bezártuk. Motor indítás… krr… krr… krr…semmi, nem indul… újabb próbálkozás.. krr… krr… krr…, semmi… nekifutás...krr... krr... krr... aztán újabb nekifutás… krr… krr…krr… semmi. Tíz percig próbálkozott, aztán szólt, hogy na még egy utolsó nekifutás, ha nem megy, akkor sajnos aksicsere.

Nekifutottunk… szokásos motorra felugrás, indítás… és csoda történt (vagy az én karerőm hiányzott :) )… végre felbőgött a motor. Ment pár kört, hogy az akkumulátor feltöltődjön.

Mondtam neki, hogy ne induljunk útnak, mert ez rossz kezdet, nehogy valami történjen velünk útközben.

Azt mondta, ne legyek vészmadár, Csabi tehet róla, kicsit taccsra vágta az aksit a kinti töltéssel.

Beleegyeztem, ha jó, menjünk egy kört, aztán majd meglátjuk.

Mivel előző nap sikerült hozzájutni a magyar rendszámhoz, ezért annak felerősítéséről is gondoskodnunk kellett. Ezért az első úti célunk a Praktiker volt. Barkács áruház ide vagy oda, nem lehet csak nagy kiszerelésben csavart vásárolni, más lehetőség után kellett néznünk.

Megbeszéltük, hogy majd útközben keresünk egy csavarboltot, addig pedig az ideiglenes felerősítés remélhetőleg kitart.

Kikanyarodtunk a Könyves Kálmán körútra, alig pár száz métert tettünk meg, amikor azt érzékeltem hogy repül a hátam mögül a doboz és nagy csattanással aszfaltot ér. Azonnal kiabáltam Petinek, hogy álljon meg, mert leesett a doboz. Gyorsan leálltunk az út szélére, a doboz pedig szélsebesen száguldott utánunk, gondolom a  nehézségi erő hatására. A körúton mindegyik sáv leállt, míg begyűjtöttem a tetején totálisan összeroncsolódott csomagszállító dobozt. Szerencse, hogy nem okoztunk balesetet és senki nem hajtott rá a szegény sorsú dobozra.

Tanácstalanul álltunk a doboz felett és el sem tudtuk képzelni, hogy eshetett le. Egy korábbi elmozdulás után Peti már tüzetesen ellenőrzi a rögzítettséget, én pedig alapból nem boldogulok a leszedésével, így nem is nagyon próbálkozok vele… szóval nem tudtuk, hogy mi oka lehetett ennek a 60 ezer forintos aszfaltcsúszásnak. Akkor újra mondtam Petinek, hogy ez már nagyon rossz ómen, ne menjünk sehová. De ő erősködött, hogy menni akar. Ráhagytam... akkor menjünk, ha még valami történik, akkor visszafordulunk.
Folytattuk utunkat, már kifelé tartottunk Budapestről, kerestük a csavarboltot, ahol tudunk venni a rendszám felerősítéséhez megfelelő alkatrészt. Elhaladtunk egy mellett, de már későn szóltam, így már nem álltunk meg, továbbhaladtunk, mondván, úgyis lesz másik.
Még nem értük el a következő üzletet, amikor rossz érzéssel kezdtem el fészkelődni, hátha rálátom a rendszámtáblára, mert olyan érzésem volt, mintha elhagytuk volna.
Peti rám szólt, hogy ne mocorogjak, majd a csavarboltnál ellenőrizzük.
Végre valahára felbukkant a csavarbolt láthatáron, ezen is túlmentünk kicsit, de gyorsan visszakanyarodtunk.
Leszálltunk a motorról, Peti épp be akart menni a boltba, mikor kénytelen voltam visszahívni... ugyanis a rendszámtáblának hűlt helye volt. Sajnos jó volt a megérzésem, elhagytuk menet közben.
Elindultunk visszafelé addig a pontig, ahol az a bizonyos érzésem volt... és láss csodát, ott hevert az aszfalton "arccal" lefelé. Szerencsére nem mentek át rajta az autók, így nem nagyon sérült meg.
Irány vissza a bolthoz. Szerencsére volt csavarjuk, így fel lehetett erősíteni a helyére a csavargó delikvenst.
Bár én még mindig erősködtem, hogy ennyi rossz után forduljunk vissza, de Petit hajtotta a vágy, így tovább indultunk.
Pár perc múlva észrevettem, hogy a hajgumit is elhagytuk a hajamból, ami arra volt hivatott, hogy összefogja a bozontomat, hogy a szél ne tudja túlságosan összekócolni. Ezzel ennek is lőttek. Szerencsére ez volt a legolcsóbb veszteség.
Folytattunk utunkat tovább a messzi távolba, úti célunk Aggtelek.
Az út további részében szerencsére nem történt semmi érdemleges, baj nélkül érkeztünk Aggtelekre.
Ott már a táblákkal gondunk akadt, nem voltak egyértelműek az iránymutatások, hogy hol kell a barlangot megközelíteni.
2 helyen is meg kellett kérdeznünk, mire célba értünk, és még másoknak is segíteni tudtunk az információval.
Szerencsére épp hogy odaértünk az utolsó csoport indulására.
A barlang fantasztikus volt, el kell mondanom, hogy a látvány tényleg megérte az árát.

Az idegenvezető kicsit mufurc volt, de tudjuk be annak, hogy a nap folyamán már pár csoportot végigvitt a 1,5-2 órás túrán.
Persze amilyen az erre a napra prognosztizált szerencsefaktorunk, itt is esett némi kárunk. Peti véletlenül, észrevétlenül kirántotta a táskájából a kondibérletét, ami még friss ropogós volt, összesen egyszer használta még.
A felszínre jutást követőn, pár szuvenír beszerzése után útra keltünk hazafelé.
Mivel a barlangnál semmi olyan hely nem volt, ahol éhségünket ki tudtuk volna elégíteni, ezért megszavaztuk, hogy ha látunk valami helyet, akkor ott megállunk és eszünk.
Ózdon áthaladva megláttunk egy kicsike kis büfét. Úgy gondoltuk, hogy bizalmat szavazunk nekik.
Elég nagy hiba volt. Peti hamburgerét kétszeri nekifutásra sikerült megcsinálni. Az én gyros tálam viszont köszönő viszonyban sem volt a hivatalos gyros tál kinézetű étellel.
Nyammogva, de megettük, mert az éhség nagy úr, meg ugyebár kifizettük. Az biztos, hogy nem leszünk visszatérő vendégei a helynek. Szerencsére megúsztuk mindenféle gyomorrontás nélkül a gasztrokalandot.
Miután valamelyest enyhítettünk éhségünkön, folytattuk utunkat hazafelé. Pontosabban nem hazafelé vettük rögtön az irányt, mert még Peti édesanyjához is fel kellett ugranunk és csak aztán tudtunk irányba állni hazafelé.
A motorozás nem hagyományos testhelyzetet kíván, ezért a nap végére már eléggé elfáradt minden porcikám, főleg a hátsó fertályom. :) tudtam, másnapra lesz részem bőven az izomlázban... úgy is lett.

Meg kell hagyni, elég költséges és eseménydús kiruccanás volt, viszont közös élményekkel is gazdagodtunk, ami megfizethetetlen.

Egy peches reggel története

Kamilla reggel késve ébredt, este elfelejtette beállítani a telefonján az ébresztőt. Arra ébredt, hogy megfordul a keskeny ágyon és a fordulással együtt azon nyomban a földön is volt.

 Rögtön kipattantak a szemei, rápillantott a fali órára és rájött, nagyon elaludt. Rohant a zuhany alá, de a kazán nem kapcsolt be, így kénytelen volt hideg vízzel lecsapatni éjszaka felhevült testét. Kapkodva mosott fogat, sminkelt, aztán az épp elől lévő ruhákat kapkodta magára. Futva indult a buszhoz, hogy még elérje. Már zárult az ajtó, szerencsére a sofőr jó kedvében volt és kinyitotta neki az első ajtót. 

Gondolta a leszállásig összerendezi a gondolatait, hiszen a mai napra is sok feladata akadt. Annyira elgondolkozott, hogy a buszról leszállva rosszul lépett, nagyot reccsent magas sarkúba bújtatott lába. Sántikálva ment el a másik megállóhoz, reménykedett, hogy a fájdalom alább hagy, mivel most nem mehetett betegszabadságra. A metró aluljáróba lefelé menet egy rohanó suhanc meglökte, épp hogy meg tudott kapaszkodni, hogy le ne zúduljon a 20 lépcsőnyi magasságból.

A munkahelyre beérve fellélegezve ült le a helyére, hogy a nap kezdetét kipihenje, maga elé vette az aluljáróban vásárolt kapucsínóját és elkezdte nézegetni az e-mailjét. Az egér zsinórja beakadt, megrántotta, azzal a lendülettel felborult az asztalán a forró ital és végigcsordogált a felsőjén és a farmerjén. Szerencsére a szekrényben ott volt az edzőcucca, így abból kivette a pólóját, így le tudta cserélni a felsőt, a sötét nadrágon pedig némi vizes sikálás segített. De ettől függetlenül egész nap kapucsínó illatot árasztott, emlékeztetve őt a reggeli eseményekre.

Azon gondolkozott, hogy inkább hazamenne, mert még 8 sincs és már szabályos pechszéria sújtotta.