Félkarú rabló

Egon már napok óta figyelte a Tölgyfa utca 7. alatt található házat. Kifürkészte, hogy az ott lakó középkorú orvos házaspár milyen menetrend szerint szervezi mindennapjait, a szomszédok mikor indulnak munkába, mikor legcsendesebb a környék.

Szerette alaposan előkészíteni a munkát, nem szerette a kellemetlenségeket. Ezért mindig rászánta az időt, hogy mindent alaposan megfigyelhessen. Nem szerette volna a rendőrség vendégszeretetét élvezni.

Korábban a szomszéd Venyige utcában egy másik úri lakban is tett már látogatást, így ismerte a környéken lakók szokásait. Körzetekre osztotta a várost, egy-egy körzetben csak félévente tett látogatást, megvárta míg a bűnüldözők lelkesedése elült egy-egy nagy horderejű rablás után, csak utána indult újabb portyára.

Legújabb kiszemelt áldozatainak még a bőre alatt is pénz volt, a férfi plasztikai sebészként dolgozott, a bőségesen felékszerezett felesége pedig fogorvosi magánklinikát üzemeltetett. Gyerekük nem volt, így alkalmasak voltak arra, hogy Egon népes családjának akaratukon kívül támogatást nyújtsanak.

Mivel a környéken az elmúlt hónapokban a konkurencia sem garázdálkodott, így a rend őreinek figyelme lankadt, így elérkezettnek látta az időpontot, hogy újkori Robin Hoodnak képzelve magát megkönnyítse a gazdagok pénztárcáját. Az időjósok szerint másnapra derült idő ígérkezett, így látogatását délelőtt tíz órai időpontra tűzte ki.

Elérkezett a várva várt nagy nap. A környéken megszokott, legújabb divat szerinti ruhákat öltötte magára, hogy ne keltsen feltűnést. Mielőtt a kapuhoz lépett, elsétált az utcán, körbefürkészve, nehogy valaki mégis rajtakapja felnőttes csínytevésén.

A kovácsoltvas kapun hamar bejutott az udvarba. A bejárati ajtó számkombinációját a távcsövön keresztül megfigyeltek szerint ütötte be, vett egy nagy lélegzetet és belökte az ajtót.

Tudta, hogy az ajtó mellett kell keresnie a riasztó apró szekrénykéjét. Úgy tűnt, hogy a doktorék nem fordítottak sok pénzt a biztonsági berendezésre, két drót elvágásával hatástalanítani tudta a készüléket.

Mivel rengeteg ideje volt, ezért módszeresen kutatta át a helyiségeket, pénzt és ékszert keresve. Akadt egy jó orgazda ismerőse, ezért gyorsan meg tudott szabadulni bármilyen szajrétól.

Elégedetten dörzsölte meg kesztyűbe bújtatott kezével az állát, a doktorék nem voltak túl kreatívak, a dolgozóasztal egyik belső fiókja rejtette a kisméretű széfet. Pár pillanat alatt sikerült kinyitnia a biztonsági zárat.

A széf mélyén egy nagyobb összeget és az asszony ékszereit találta. Pontosabban az ékszerek egy részét. Az elmúlt hetek alatt alaposan meg tudta figyelni, hogy a doktornő milyen ékszerkészlettel rendelkezik. A megtalált darabokon kívül még jó pár csecsebecsét birtokolt. Rövid keresés után egy újabb rejtekhelyen megtalálta a számára hiányzó darabokat.

Mint aki jól végezte dolgot, körbepillantott a hatalmas előtérben, s arra gondolt, hogy egyes embereknek miféle csillogás jut, a magafajtának meg bűnöznie kell, hogy a sok éhes szájat be tudja tömni.

Az ajtóhoz érve még egyszer körbepillantott, hogy biztosan nem hagyott-e magára utaló bűnjelet, aztán kihátrált az ajtón.

Éles sikoly ütötte meg fülét, ahogy megpördült, a doktornővel találta magát szemben. Magyarázkodás és kérdezés nélkül félrelökte a rémült asszonyt és a kaput feltépve futásnak eredt az Aranyeső utca irányába.

Egyszer csak lábdobogásra lett figyelmes, a semmiből két rendőr bukkant fel és üldözőbe vették. A zsákmányt tartalmazó zsákot eldobta út közben, hogy minél gyorsabban tudja szedni lábait. Már rég nem kellett menekülnie, de mivel mindenre fel kellett készülnie, ezért jó kondijának köszönhetően elég sokáig bírta az iramot.

Aztán egy váratlan pillanatban egyik üldözője utolérte és azon nyomban rávetette magát. Hamar a földre került, hiszen az ő közel 50 éves, sok rosszat megélt, elnyűtt teste, szemben egy fiatal, jó kondiban lévő őrmesterével , nem tudta felvenni a harcot.

A hátán térdeplő rendőr jobb karját hátracsavarva csuklójára kattintotta a bilincset, majd felszólította, hogy adja hátra a másik kezét is. Nem tudott eleget tenni a kérésnek, többszöri felszólításra sem.

Mivel az ifjú titán érvényesíteni akarta törvény adta kötelességét, ezért erős kézzel megragadta bal karját és azon mód erőteljesen megrántotta. A hirtelen mozdulat, vagy az elhasználódás következtében engedett az anyag, s egy reccsenés kíséretében elvált testétől... 

... s a fiatal rendőr kezében ott fityegett a sok éve használt műkarja.

Szikrák tánca 2

(Szikrák tánca  folytatása)

A személyes találkozás talán megpecsételt valamilyen titkos szövetséget, talán nem, az viszont biztos, hogy mindkettőjükre nagy hatással volt. 

Az esti chateléskor kiderült, hogy a szikrákat mindketten érezték, a lány az elmaradt csókot hiányolta. 

Szombatra billiárdtermes közös programot terveztek. A napi kommunikáció addig is megmaradt. A lány izgalommal várta az estét, de időpont pontosítás helyett a srác pár órával a találkozás előtt lemondta céges bulira hivatkozva. Mivel az ember életében fontosak a munkahelyi dolgok, ezért a lány kelletlenül, de belenyugodott a helyzetbe.

Következő nap a srác nem jelentkezett, csend honolt az éterben. A lány kezdett aggódni, hogy valami nagyon nem stimmel. 

Végül hétfőn tudtak beszélni, amikor a sejtése beigazolódott. A srác emlékeztette rá, hogy a múltját nem tudja feledni és nem tartja korrektnek, hogy így kezdjen bele egy kapcsolatba, viszonyt pedig a lány miatt nem akar.

A lány rövid vívódás után úgy döntött, hogy bárhogy alakulnak is a dolgok, nem tudja a srácot törölni az elméjéből, így aztán a sérülés lehetőségét vállalva kezdeményezte a viszonyt.

Napokig folyt az érvek és ellenérvek csatája, mire hagyta a srác meggyőzni magát, hogy ebből kisülhet valami jó is.

Az új találkozásra folyamatos, túlfűtött kommunikáció mellett hangolódtak. A találkára nőnapon került sor, így a srác bonbonnal kedveskedett a lánynak.

Az ajtó becsukódása után már forró csókban forrt össze szájuk, mintha egymásból akarnának erőt meríteni. Csókok sora követte egymást miközben a kezek vándorútra indultak, s behatoltak a ruhadarabok alá. Nem kellett sok hozzá, hogy megszabaduljanak az útban lévő textiltől. Az ágy besüppedt alattuk, amikor egymást ölelve oda hanyatlottak, élvezték a pillanat varázsát. Elképzelték, hogy miféle gyönyöröket nyújthat a másik szájának íze, kezének érintése.

Minden olyan könnyűnek és természetesnek tűnt. A lány bőre forró volt, s szinte lángolt a srác követelőző, mégis türelmes ajka nyomán. 

A lány keze megállás nélkül kalandozott a másik testén, s úgy simogatta, mintha vak lenne, s kizárólag tapintás által tudná megtapasztalni az élet csodás dolgait. A srác bőrének friss illata teljesen elvarázsolta.

A testük tökéletes összhangban mozgott együtt. A srác ujjai végigsimították a bőrét, s a tenyere néhol erősebben simult a csábító idomokra. A szája hosszú, bódító utazásra indult, s a lány remélte, hogy ez a kaland soha nem fog véget érni. 

Meg kellett ízlelniük, érinteniük egymás testének minden rejtett zugát. Az elsöprő szenvedély örvényében az ember nem tud többé uralkodni magán, és elveszti hidegvérét. Ezúttal is ez történt. A szoba megtelt a gyönyör hangjaival. 

A közös lángolás és kielégülés után fáradtan hanyatlottak a gyűrött lepedőre, s bágyadtan bújtak össze, mint a valódi szerelmesek.

Némi erőgyűjtés után az este folyamán még egyszer felizzott szenvedélyük, nem tudtak egymással betelni. Késő este, az átélt szenvedélytől még bizsergő testtel szomorúan búcsúztak el egymástól.

A találkozást újabbak követték, nem tudták egymás iránt érzett étvágyukat tompítani, minden alkalommal szenvedélyesen ölelték, csókolták egymást, mintha ez lenne számukra az utolsó alkalom. A vágyaik beteljesedése mellett sokat beszélgettek, egyre jobban megismerték egymást. 

A tiltás ellenére a lány szívében egyre nagyobb helyet foglalt el a srác, lelkébe befészkelte magát a szerelem. 

Az egyik találka alkalmával már nem bírta magában tartani és a srác fülébe suttogta érzéseit. 

Hirtelen megfagyott a levegő, szerelmének tárgya eltolta magától. Elmondta, hogy minden szempontból megfelelne az elvárásainak, sőt örülnie kellene, hogy ezt az érzést táplálja iránta, de ő egyenlőre nem tudja ezt viszonozni, még mindig a múltjában él. 

A beszélgetés után újra szeretkeztek, de ez most más volt, mint az eddigiek, édes-keserű érzés kavargott mindkettőjükben. Furcsa érzésekkel búcsúztak aznap este egymástól. 

Ezt követően két hétig csak elektronikusan kommunikáltak egymással. Aztán, mivel a srácnak közeledett a születésnapja, ezért a lány újabb találkára hívta, hogy át tudja adni az ajándékát.

Az ajtó csukódása után újra felizzott közöttük a szenvedély, ugyanúgy ölelték egymást, mint a legeslegelső találkozáskor, nem tudtak egymással betelni. 

Az ajándéknak a srác látszólag örült, de a lányt valami furcsa, egyenlőre megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Az este végén valahogy kurtán-furcsán búcsúztak egymástól.

A következő napokban a szokás módon, virtuálisan tartották a kapcsolatot, de találkozásról nem beszéltek, mindketten nagyon el voltak foglalva a munkájukkal. 

Mentek a napok egymás után, s a lány egyre rosszabbul érezte magát, ezért írt a srácnak egy hosszú levelet, melyben leírta érzéseit. A válasz hamarosan megérkezett, nem látta értelmét folytatni, mert úgy érezte, nem tudja viszonozni a lány érzéseit, s megbántani nem akarta.

Hiába voltak érvek a lány tarsolyában, az ellenérvek súlyosabbak voltak, s keményen ütöttek.

Hatalmas vitába torkollott utolsó beszélgetésük, bár a lány szerette volna, a srác nem látta értelmét a folytatásnak.

Több hónapig nem beszéltek egymással, bár a virtuális térben érzékelték egymás jelenlétét, hiszen ugyanazon a közösségi portálon töltötték idejük egy részét.

Aztán egy esemény folytán újra szóba elegyedtek egymással. Már tiszta fejjel tudtak egymáshoz szólni, így békés mederbe terelték ismeretségüket.

Múltak a hetek és hónapok, mindketten élték saját életüket, hébe-hóba beszéltek egymással, de semmi komoly nem történt. Aztán egy januári napon a srác találkát kért a lánytól. Mivel semmit nem mondott előzetesen, ezért a lány vegyes érzésekkel telve várta a találkozást.

Ugyanazon a helyen találkoztak, mint nagyjából egy évvel korábban, az első találkozásuk alkalmával.

A srác szája mosolyra  húzódott, mikor meglátta lányt, s mikor összefonódott tekintetük, mindketten érezték a másikban az édes szomorúságot. 

A baráti köszöntés után már nem bírta magában tartani, kirobbantak belőle a szavak: 

- Mindketten tudjuk, hogy a múltat nem tudom kitörölni az életemből, hiszen a lányaim élő bizonyítékai ennek, így Őt soha nem tudom az elmémből örökre száműzni. Viszont rájöttem, hogy hiányzol az életemből. Tudom, hogy nem leszek mindig tökéletes társ, de megpróbálom a tőlem telhető legtöbbet adni. Ezért kérlek adj még egy esélyt nekem és a kapcsolatunknak.

A lány nem tudta eldönteni, hogy álmodik vagy ez a valóság, ezért magához húzta a másikat, hogy érezze teste melegét és forró leheletét, mely bizonyította, hogy ez a tiszta valóság.

Mivel szíves mélyén még őrizte az érzést és nem tudott ellenállni a könyörgő kék szemeknek, ezért úgy döntött, ad egy esélyt.

Teltek a napok, hetek, hónapok, új alapokra helyezett kapcsolatuk újra izzásnak indult... melynek ékes bizonyítéka egy gyönyörű fiúcska személyében testesült meg. S ahogy erre a kék szemű, sötét hajú csodára néztek, mindkettőjük szemében megcsillantak a boldogság és szeretet szikrái.

Sírig tartó szerelem

A történet a második világháború idején kezdődött. A csinos varrólány és fess, magas, szikár vasutasfiú egymásba szerelmesedett. Nehéz volt azokban az években az élet, de a fiút nem vitték el a frontra, mivel a vasútra és a vonatokon szolgálatot teljesítőkre szükség volt a háború miatt. A lány egy varrónőhöz járt megtanulni a szakma csínját-bínját. A szülei egy másik földműveshez akarták hozzáadni, de ő a vasutasfiút választotta, érezte, hogy rá mindig számíthat majd.

Egy verőfényes későnyári napon, amikor minden dolgos kézre szükség volt a mezőn, a lány is kint szorgoskodott a családjával, az őszi betakarítás egyik fontos eseménye, krumpliszedés volt. Sorra töltötték meg a hatalmas zsákokat és rakták kupacba, majd a nap végén pakolták szekérre. A nap már a nyugati perem felé közeledett, mikor a családfő utasítást adott, hogy lassan szedelőzködjenek. Mivel kevés férfikéz akadt a pakoláshoz, ezért az apja őt is utasította, hogy álljon be a pakolók közé. A szikár apa egy szempillantás alatt a vállára dobott egy megpakolt zsákot.

Ahogy megrogyott térde a hatalmas teher alatt, azon nyomban ejtette is el terhét, a közelben álló anyjának egy pillanatnyi ideje volt arra, hogy elé kapja a hatalmas vajlingot, s már sugárban ömlött szájából a vér. Az orvos diagnózisa tüdővérzés.

Utána sokáig betegeskedett, s igazán soha nem gyógyult meg, egész életét végigkísérte és emésztette belsejét a lábadozása alatt kialakult, szervezetet lassan, de biztosan felemésztő bélhurut. A betegség a szervezetét oly mértékben legyengítette, hogy huzamosabb ideig nem tudott dolgozni a varrodában.

Mindkét család ellenezte a  házasságot, nem voltak egyforma vagyoni helyzetben, s ez abban az időben sokat számított.

Az ifjú vasutast mégsem lehetett eltéríteni szándékától, hazaköltözött a nagyvárosból és 7 év udvarlás után elment, s megkérte az ő Mariskája kezét. Azt mondta a szigorú apának, hogy ha csak egy napig él a lányával, akkor is elveszi feleségül. Végül az atyai szigor megenyhült és jóváhagyta a házasságot. 1948. december 31-én, Szilveszter napján tartották az esküvőt.

Sokat kellett küzdeniük a megélhetésért, hiszen csak egyikük tudott rendesen munkát vállalni, hiszen a fiatalasszony betegsége miatt háztartásbeli lett. S bár nehéz volt, egymást támogatva építgették közös életüket. 

Szerelmük gyümölcse is megérkezett 49 telén, pontosan Luca napján. Bár a második gyereket már nem tudta a fiatalasszony kihordani, de boldogságuk így is tökéletes volt.

A sok gyűjtögetés, kuporgatás is meghozta gyümölcsét, saját házuk is felépült az egyik újonnan nyitott utcarészen, szerencsére a közel a vasúthoz, így ha a szolgálatban a pihenőidő pont az ő falujukban érte, akkor még haza is lehetett ugrani ebédelni. A munkája mellett otthon is besegített a háztartásba, hiszen felesége ingatag egészségére vigyázni kellett.

Kicsiny lánykájuk cseperedett, boldog gyerekkort biztosítottak számára, s kalandokban sem volt hiány, bejárták az egész országot vonattal. Persze a boldog gyerekévek mellett ott volt az általános iskola, gimnázium, majd a főiskola következett. 

Majd eljött az idő, hogy férjhez ment a felnőtté növögető kicsi lányuk, s hamarosan érkeztek az unokák. Először egy fiúcska, aztán 22 hónap múlva egy csöppnyi kislány, akinek érkezésére a ranglétrán már vonatvezetőségig jutott férfi a plafonig ugrott örömében. Mikor kiderült, hogy érkezik a második unokája, akkor megfogadta, ha lány lesz, akkor száz forintot ad Szent Antalnak. Mivel kívánsága teljesült, ezért gyalog tette meg oda-vissza a közel húsz kilométernyi távolságot, hogy ígéretéhez tarthassa magát, hiszen ő egy szavatartó ember. 

Mikor már minden rendeződni látszott, újabb baj ütött fel fejét. Az asszony szervezetét megtámadta a gyilkos kór, rákot diagnosztizáltak nála. Az akkori orvostudomány a csonkolást és nyirokmirigyek eltávolítását látta leghatékonyabb megoldásnak. A műtét sikerült, a még jobban legyengült szervezet tovább élhette mindennapjait.

A kötelesség nehéz teherként nehezedett rájuk, először egyikük, majd másikuk apját kellett betegágyán ápolni, majd a kórházban rendszeresen látogatni. De együtt ezt is megoldották.

Rengeteget dolgoztak, hogy fenn tudják tartani magukat, s a lányuk családját is tudják támogatni. A nagy élni akarásról tanúbizonyságot tevő asszony előző életében bizonyosan kofa volt, mesteri érzékkel értékesítette a kis veteményesükben megtermelt zöldségeket, a tyúkok által tojt tojást vagy a ház melletti lugason termett szőlőből készített bort az arra igényt tartóknak.  

Az unokák szívesen töltötték a napokat a nagyszülőknél, nagyapával járták az erdőt-mezőt, nagymama pedig főzött nekik és a varrás tudományára tanítgatta őket. A régi magnetofon szalagjaira pedig felkerültek a gyerekek által mondott versek és dalocskák.

A nyolcvanas évek vége felé újabb unoka érkezett a családba, aki megédesítette a nagyszülők nyugdíjas napjait.

A következő évek békésnek mondhatóan teltek, a betegség lenyugodott, csak a szokásos gyengeség volt meg.

Pár év elteltével újabb probléma ütötte fel fejét, a nyirokmirigyek korábbi eltávolítása, vagy a betegség egyéb, utólagos következményeként az egyik kar szinte használhatatlanná vált. 

Hosszas rábeszélés után - bár nem szerette az orvosokat - mégis belement az asszony a kivizsgálásba.

Be kellett feküdnie az adott osztályra, hogy teljesen át tudják vizsgálni az egész szervezetét. Pontos diagnózis nem született, de fájdalmak enyhítésére injekciók kerültek felírásra.

Orvosi hiba vagy egyszerű figyelmetlenség miatt a 45 kilogrammos súlyához képest lórúgásnyi dózist fecskendeztek a vénájába. A túlméretezett adag zavart okozott elméjében, s olyan erőt pumpált karjaiba, hogy a bajt okozó doktornőnek lekevert egy jó nagyot. Zavarodottsága okán át kellett szállítani a kórház egy másik osztályára, ahol három hetet kellett töltenie, hogy kitisztuljon szervezetéből a gigantikus adag medicina. A továbbiakban nem nagyon bízott már az orvosokban.

2003-ban már egyre inkább ágyhoz kötötte a betegség, nehezen bírta magát. s 2004 tavaszán betegségtől megfáradt teste örökre megnyugodott, egy nappal a 78. születésnapja előtt hunyta le örökre a szemét.  

55 boldog évet éltek együtt. Felesége halála után a már hajlott hátú vasutaslegény nem akart tovább élni, hisz az ő drága felesége nélkül már semmi nem volt olyan. Még három évet élt, őt is utolérték a betegségek, kórházi kezelés, lánya odaadóan ápolta, de 2007 októberében végleg feladta, pár nappal halottak napja előtt megtért az egyetlen szerelméhez, az ő drága Mariskájához.

Ezt a történetet az élet írta, a fess vasutaslegény és az ő Mariskája az én drága nagyszüleim voltak, és tudom, hogy fentről a mennyországból most is vigyázzák lépteinket. Nyugodjanak békében!

Az Ő példájuk bizonyíték számomra, hogy létezik örök, sírig tartó szerelem.

Kerestünk, de hiába.. helyzetjelentés a Nagy Keresésről

Mivel már egy ideje lakásra hajtok, ezért örömmel láttam a nyár elején meghirdetett 2. Nagy Keresés Napja felhívást, melynek fődíja egy öröklakás. 

Úgy gondoltam, hogy bár életemben szinte soha nem nyertem, talán most mégis szerencsém lehet.

Nem sokáig halasztgattam az ügyet, azonnal regisztráltam a versenyre. 

Napról napra figyeltem az eseményeket, rábeszéltem a kollégáimat a regisztrációra, még a puzzle kirakásával is próbálkoztam, de azt idő előtt feladtam, nem nagyon akartam VIP vendég lenni.

Utolsó héten az izgalom a tetőfokára hágott, folyamatosan figyeltük a megjelölt oldalakon az új és újabb információkat. Voltak kétségeink, talán átverés az egész, biztosan beépített ember nyer. De mivel szeretjük kísérteni a szerencsét, ezért úgy döntöttünk, mégis elmegyünk. 

Reggel kis csapatunk megcsappant, páran mégis úgy döntöttek, hogy inkább otthon maradnak. De mi kitartottunk, így reggel útra keltünk páran, hogy a rendezvény helyszínén találkozzunk.

Időben indultam, hiszen fővárosunkban a közlekedés majdhogynem kiszámíthatatlan. Úgy terveztem, hogy a helyszínhez közeli metrómegálló parkolójában fogom hagyni az autómat, mert bár az előzetes tájékoztatásban azt írták, hogy ingyenes a parkolás a helyszínen, de volt ez már így sem, így inkább biztosra mentem. Aránylag korán érkeztem parkolásom helyszínére, de már látható volt a piros és kék - ezek voltak a kért megkülönböztető színek - pólóban vonuló emberek serege. Megjegyzem a helyszínen nem volt olyan látványos ez a színkavalkád, mint ahogy a szervezők gondolhatták. 

Csodálkoztam, ha ilyen korán, a kezdés előtt egy órával ilyen sokan jönnek, akkor mi lesz később...  a honlap szerint tizenkétezren regisztráltak. A versengés helyszínéhez közeledve egyre több embert láttam, törtem is a fejem, hogy mennyit kell majd várni a bejutásra. Talán nem kellett volna ilyen gondolatokkal terhelni a fejem, semmi akadály nem volt a bejutásnál, bár a helyi biztonsági szolgálat emberei ott álltak a kapuknál, de úgyszólván ügyet sem vetettek az embertömegre, hosszú tömött sorokban áramolhattak be a részvevők a verseny központi standjaként megjelölt G pavilonba. 

Furcsa volt látni a hatalmas csarnokot szinte kongva az ürességtől. Na persze nem volt üres, de a saját cégem rendezvényeihez hasonlítottam, amikor is az egész terület be van építve.

A nagy csarnokban szinte elvesztek a szponzorok pavilonjai, a VIP stand, az aránylag aprócska színpad és a hátsó sarokban megbúvó rádiós kamion. 

Természetesen ahogy az idő telt, gyűlt a regisztráltak serege, egyre több ember lett a csarnokban, bár így sem töltötte ki a nagy teret a pár ezer ember, akik a regisztráltak számát meg sem közelítették.

A legnagyobb tömeg talán a rádiós kamionnál gyülekezett, hiszen ők műsort is szolgáltattak. Teltek múltak a percek, gyűlt a tömeg, mindenki lézengett össze-vissza, a butábbak, vagy akik nem olvasták a versenyszabályzatot, kint bóklásztak, hátha meglátják, hová dugják el a kulcsot, pedig egyértelműen le volt írva, a verseny indítása előtt erre esélye sincs senkinek.

Elérkezett a kezdés időpontja, nagyjából időben, pár perc csúszással, de megkezdődött a megnyitó. Vágó István és a verseny fő szponzora nyitotta meg a rendezvényt és hosszú körmondatokban ecsetelte a verseny lényegét. Mindenki unta, pedig, mint utólag kiderül nagy hiba volt nem odafigyelni a szavakra, illetve a mögé érthető tartalmakra. Már mehetnékje volt mindenkinek, startra készen fordultak a kijáratok felé. Aztán megszólalt a verseny kezdetét jelentő kürtszó, s a tömeg kiáramlott a külső területre, hiszen úgy szólt az előzetes instrukció, hogy a szabad területen kell majd megtalálni a kulcsot.

Mivel én álmodtam egy helyet, hogy ott találom meg a kulcsot, ezért rögtön abba az irányba vezetett az utam. Sajnos az a tereptárgy nem volt ott megtalálható. Mivel láttam, hogy a szétszéledő keresők minden levél és fűcsomó alá benéztek, sőt még a kukákba is bekukkantottak, ezért úgy láttam, legjobb, ha megvárom az első segítő instrukciót. 

Persze azt nem hagyhattam ki, hogy odamenjek a kvízjátékok királyához, Vágó Istvánhoz, s megkérdezzem tőle, nem-e az ő zsebében rejtőzik a kulcs. Tavaly egy hölgy táskájában rejtőzött a megnyerhető autó kulcsa. Gondoltam, hátha poénból, illetve számítva arra, hogy az emberek nem gondolnak az ismétlésre, ismét bepróbálkoznak ezzel a lehetőséggel. Sajnos csalódnom kellett, bár Vágó úr felajánlotta a motozást.

Az új információra fél óráig kellett várni, már mindenki csak lézengett, hiszen már minden lehetséges lyukba, résbe bekukkantottak helyenként legalább tízen, vagy még többen.

Az éterbe belehasított a kültéri hangfalak lármája, gyorsan kiderült, hogy mindenki tévúton jár, kulcsot kell keresni, de nem kézzelfogható formájában, hanem átvitt értelmében, hiszen a kód egyben kulcs. S a résztvevők rögtön nem egy keresés, hanem egy szabadulós játék fílingjét érezhették magukénak.

A kód általában szám, mindenki próbált számokat keresni, telefonszámokat.

Épp akkor nyomott az egyik hoszteszlány a kezembe egy főszervező által készített szórólapot. Gyorsan átfutottam, van-e rajta szám. Az alján két telefonszám volt láthat. Gondoltam, próba szerencse. Felhívtam a megadott mobilszámot. Érkezett a válasz: a hívott számhoz előfizető nem tartozik. Szöget is ütött a fejembe, hogy milyen balgák, rossz számot nyomtatnak a szórólapjukra. Mivel migrén gyötörte agyam, így nem tudott előbújni logikus gondolkodásom, hogy itt lehet a turpisság, s ezért tovább indultam keresni. Még jó pár perc eltelt, mire bemondták, hogy megvan a győztes. Amit a tömeg beszállingózott a csarnokba, bemutatták a nyertest és megmondták a megfejtést. Ha a közelben lett volna egy fal, biztosan beleverem a kobakomat, hiszen két hajszálnyira voltam attól, hogy én legyek a befutó. Hogy miért kettő? Egy hajszál, ha megfordítom a számot és azt hívom, a másik hajszál pedig az, hogy többen kitaláljuk a megfejtést és valaki gyorsabb.

Meg kell jegyeznem, életemben ilyen közel nem voltam a győzelemhez.

Aztán újabb egy órát kellett várni a valódi eredményhirdetésre. A tömeg elsősorban a szabadtéren lézengett, szívta magába a nyárvégi napsugarakat, mert legalább jó idő lett erre a napra, mintha ezt is megrendelték volna.

Az egy órás várakozás után, némi csúszással megtoldva végre elkezdődött az eredményhirdetés.

A műsorvezető és a főszervező hosszan taglalta a verseny szervezésének körülményeit. Felvonultak a színpadra a rendezvény fő szponzorai. Akik felé egyébként minden elismerés, hiszen a jelenlegi gazdasági helyzetben egy budapesti ingatlannal megajándékozni valakit, nem túl könnyű vállalkozás.

Felmerül a kérdés, hogy miért éri meg nekik? Természetesen ebből mindenki profitál, hiszen ez egy reklám számukra. Hiszen akik regisztráltak erre a rendezvényre, azok szétnéztek ezeknek a cégeknek a honlapjain, már ha van nekik, mert volt olyan, akinek nem találtunk ilyen felületét. Ha pedig szétnézett valaki és tetszett, amit lát, akkor szükség esetén biztosan eszébe fog jutni, hogy hm, volt az a cég, ott jókat láttam, akkor őket választom a beszerzésre. Persze ehhez még hozzájárul, hogy elvileg minden regisztrált kap majd kedvezményes kuponokat, amit persze szívesen kihasználnak az emberek. Tehát hosszútávon megéri a cégeknek szponzorálni a rendezvényt.

A hosszú bevezető után, megkezdődött a tényleges eredményhirdetés, újabb plusz ajándékokkal a nyertesnek, illetve a különdíjak sorsolására is sor került. A hoppon maradt nagy többségnek nem volt őszinte a mosolya, mikor a színpadra lépőket kellett megtapsolni.

A cirka fél óra alatt lezajló eredményhirdetés után a tömeg oszlásnak indult, a nagy többsége keserű szájízzel távozott, becsapva érezték magukat, hiszen ez nem kereső, hanem kódfejtő játék volt.

Összességében a rendezvény ötlete és szándéka dicséretre méltó, csak a szervezési és kivitelezési dolgokban kell még kicsit fejleszteni. Talán jövőre, a harmadik nekifutásra már kitudják a mostani hibákat küszöbölni és valóban mosolyogva távozó arcokat lehet majd látni, mikor hazafelé indulnak az emberek. 

Egynyári románc

Van ami húsz év alatt sem változik... fiatalság, bolondság, nyár, vízpart, bulizás.

Történetünk 1995-ben játszódik, három 19 éves leányzó és gardedámként egyikük vőlegénye úgy döntöttek, hogy egy kellemes hetet töltenek a megye legfelkapottabb bulihelyszínén, mely egy örvényes sodrású nagy folyó partján lett kialakítva.

A szálláslehetőségek közül a kiépített strandhoz csatlakozó, őrzött kempinget választották, két sátor lett a verőfényes nyári napokra ideiglenes szállásuk.

A délelőttöket a kiépített strandon töltötték, a közös ebédek után irány a folyóparti szabad-strand, esténként pedig a bulikomplexum diszkóiban szórakoztak.

Persze a kvartett két tagja egymással volt elfoglalva, hiszen ők egy párt alkottak, persze néha gardírozták a két facér lányt. A szőke, kék szemű, hosszú combú hamar, már a második napon rátalált egyik régi szerelmére, s úgy döntöttek, hogy felmelegítik egy kicsit a kapcsolatukat. 

A barna hajú, barna szemű, átlagos külsejű filigrán megnézte a felhozatalt, de mivel otthon akadt még egy lezárásra váró, kimerült kapcsolata, ezért nem nagyon erőltette ezt a fiúzás dolgot.

Mivel a szöszi levált róluk, a párocskára pedig nem akarta ráerőltetni magát, ezért egyedül lézengett egyik diszkóból a másikba. Persze mindig akadt társaság, hiszen sok ismerőssel találkozott, hébe-hóba egy-egy fiú felkérte táncolni, de elég eseménytelenül telt az este.

Az egyik helyen pont a kedvenc számát játszotta a diskjockey, amikor a szeme összeakadt egy pillanatra egy szőke, kék szemű srácéval. Egy röpke pillanat volt, aztán a srác továbbállt. Az este folyamán ez még párszor megtörtént, új helyszín, új összenézés, továbblépés, hol egyikük, hol másikuk kapta el a tekintetét.

Este 11 felé már hömpölygő tömeggé vált a bulizni vágyók hada, folyamatosan kerülgetni kellett az egyre illumináltabb állapotba kerülő embersereget. 

Épp a zárt terület nyugati végéből szeretett volna átjutni a legközelebbi szórakozóhelyhez, mikor egyszer csak elébe toppant a szőke, kék szemű és lecövekelt. Se jobbról, se balról nem lehetett megkerülni, így megállásra kényszerült, összekapcsolódott a tekintetük. A srác mosolyra húzta száját és azt mondta, hogy szerinte nekik most beszélgetniük kellene. 

A lány egy pillanatra elveszítette önbizalmát, mit is akarhat tőle ez a jó pasi. Segélykérően a mellette álló barátnőjére pillantott. Egy bátorító pillantást kapott vissza. Ezért rábólintott, hát akkor beszélgessenek.

S attól a pillanattól fogva csak beszélgettek, mintha ezer éve ismernék egymást, egymás szavába vágva mondták a történeteiket... mondták és mondták...hol sétálva, hol egy szabad padra leülve. Aztán a fiú visszakísérte a kemping  kerítéséhez, mivel a kapu már zárva volt. De egyszerűen nem tudtak egymástól elválni, csak folyt belőlük a szó, hajnali 5-kor eszméltek, hogy azért valamit aludni is kellene a következő, lassan felvirradó nap előtt. Búcsúzóul - mielőtt bakot tartott volna a kerítésen való bemászáshoz - hosszan és forrón csókolta a lányt.

Hősnőnk mámoros hangulatban bújt be hálózsákjába, hogy aludjon pár órát, de 7 órakor a kora reggeli, nyári meleg napsugarak már a hideg vizű medencében találták, ahol az adrenalint ledolgozandó rótta a hosszokat.

A délutánt és az estét ismét együtt töltötték, s továbbra sem fogytak ki a szóból... nehezen váltak el egymástól, mert úgy volt, hogy a lány másnap hazautazik... így a beszélgetés ismét hajnalig húzódott.

A hazautazás napján a srác átjött a kempingbe, hogy elköszönjön, hosszan ölelték egymást, könnyes szemmel búcsúzkodtak, mert tudták, hogy ez a találkozás mindig meg fog maradni az emlékezetükben.

  Délutánra, mire megérkezett a szülők autója, addigra a 2 barátnő meggyőzte a lányt, hogy mi lenne, ha mégis maradna még 2 napot. Szerencsére a szülőket sem kellett sokáig győzködni, beleegyeztek a maradásba.

A lány teljesen odáig volt az örömtől, alig várta, hogy este meglepje a srácot.

Különös gonddal készülődött, már amennyire ez egy sátortáborban lehetséges. A szokásos időben indultak el a bulifaluba, ahol még elég gyér volt a mozgás, később indult be a pörgés. 

Az egyik helyen összefutott a srác barátaival, akik már szaladni akartak, hogy szóljanak neki, de a titok megőrzésére kérte őket, hiszen meglepetést szeretett volna.

Tudta, hogy melyik a kedvenc helye, ezért arra vette az irányt. 

Ahogy végigpásztázta a helyiséget, hamar kiszúrta a szőke üstököt. A fiú háttal állt neki, de mintha megérezte volna a tekintetét, szempillantás alatt megpördült a tengelye körül és kereste, hogy kinek a tekintetét érzi a hátán.

Ahogy összekulcsolódott a pillantásuk, mosolyra húzta a száját és futva igyekezett a lányhoz. Hirtelen megtorpant előtte, s csak annyit kérdezett: Te vagy? Nem utaztál el?

A lány mosolyogva rázta a fejét. A srác rögtön felkapta és pörgette körbe körbe, nem tudott hirtelen jött örömével mit kezdeni. 

Mindent folytattak ott, ahol abbahagyták, csak beszélgettek és beszélgettek, félrevonultak a már kialakult tömegből, s egy padra telepedtek, ahol a szóáradat mellett ölelték és csókolták egymást, mintha ez lenne az egyetlen pillanat az életükben. Abban a pillanatban valóban az volt, hiszen a srácnak ez volt az utolsó estéje, másnap haza kellett utaznia.

Az este végén fájó volt a búcsúzás, hiszen tudták, hogy ez a dolog - bármennyire erős volt az összhang és a vonzalom - csak erre az egy nyaralásra szólt. 

Bár megígérték egymásnak, hogy majd írnak, de mindketten tudták, hogy a távolság miatt hosszú távon nem működne a kapcsolat. A lány utolsó napja borongósan telt, hiányzott neki a fiú vidámsága, mókás körmondatai, de tudta, hogy ennyi volt az egynyári románc.

Keresztanyu bevetésen

Pár nappal előtte jött a telefon: szabadságon leszel-e? ha igen, akkor bevállalnád-e a kisebbiket megőrzésre? ... bölcsi már nincs, ovi meg még nincs.. a szülő pedig oldja meg...

Természetesen gyerek bevállalva, hiszen ez is beletartozik a keresztanyuk feladatai közé.. szükség esetén oviból, bölcsiből szállítmányozás, alkalmanként megőrzés.

Eljött a hétfő reggel, lóhalálában elrohanni egy bizonyos üzletbe, ahol kiváló kalácsot sütnek...a gyerek imádja, hát legyen neki.

Nyolc óra után pár perccel megérkezik a Papa-transzport, előtte letették a nagyobbat az oviban. Táskányi játék és egy kisebben váltóruha "baleset" esetére. Friss kifli és zsömle, hátha a gyerek azt enné szívesen.

A Papa elhúz dolgozni, ketten maradnak, kezdődhet a játék, persze előtte kipakolás a szatyorból, csak úgy miheztartás végett.

Első feladat: golyópálya-építés. Gyengébbek kedvéért: a golyópálya egy olyan szerkezet, amit két centis hengerekből és terelőcsatornákból kell összerakni olyasformán, hogy a legtetején elindított golyó minél hosszabb utat tegyen meg a pályarendszeren végiggurulva, bukdácsolva egészen a szerkezet legaljáig.

Miután a szerkezet megépül, a hat darabos golyóarzenált minél gyorsabb iramban kell a tetején adagolni, hogy hangos pattogással érkezzen a végcélhoz. Az ezen való szórakozás eltart cirka fél óráig.

Mivel a reggeli elmaradt, ezért gyors agitáció után sor kerül a közös reggelire, finom foszlós kalács, a kicsi vajjal, a nagy vajjal és szederlekvárral.

Aztán előkerülhet a titkos favorit, Bogyó és Babóca. Mivel a kiskrapeknak egy hónap múlva lesz a születésnapja, ezért a Sün Soma születésnapjáról szóló történetet kell végigolvasni, miközben kiderül, hogy a szülinapi tortáját már megrendelte Anyától, málnás lesz, mert azt szereti.

Aztán jön a következő könyv, hihetetlen, de már ilyen is van, Bilikönyv. A kellemes grafikával ellátott  kiadvány próbálja rávezetni az apró korosztályt, hogy mennyivel előnyösebb a pelenka nélküli lét.

Szerencsére történetünk egy hónap híján három éves hőse már túl van ezen a megpróbáltatáson, ő már pelus nélkül tud létezni. Mivel szerencsére kortársaival ellentétben nem felejt el inni, ezért a délelőtt folyamán kb. hatszor kell meglátogatni a legkisebb helyiséget. Természetesen ennek is megvan a ceremóniája, mivel még kicsi, nem éri fel a peremet, így marad a gyerekülőkés ráülős módszer, ami ebben a korban még fiúgyerekeknél sem szokatlan. No és meg ne felejtkezzünk az akciók végén a kötelező öblítőkar megnyomásról sem.

Telik-múlik az idő, lassan közeleg az ebédidő, így ideje elkészíteni a beígért pizzát. Na persze ne essünk túlzásba, a pizzalap "gyári", arra nincs idő, hogy itthon dagasszuk a tésztát. 

Se pizzakrém, se kechup, semmi nem kell a feltét alá, mivel lefelé görbülő szájjal mondja, ezért így marad, mehet rá sonka és sajt, semmi más egyéb. Szegényes, de ha így kéri a gyerek, akkor így lesz. Miközben sül a pizza a sütőben, megeszik két maréknyi reszelt sajtot a maradékból. 

Levest nem kér, pedig állítólag imádja. De mivel most ő a vendég, ezért nincs kényszer. Nem kér levest, nem eszik. 

Megsül a pizza, szeletelni és hűteni kell, mert csak úgy eszi meg. Pontosabban enné meg... összesen egy szeletnyit gyűr le és utána közli, nem kér többet.

De éhen nem lehet maradni, így újabb alkudozás után megtörténik a kiegyezés az örökös bónusz halrudacskákban... piros színű paprikával, mert a sárga az nem jó. 

Evés után újabb alkudozás, lesz alvás vagy nem lesz alvás. Hosszú lapos pillantások, de nincs alvás, egyenlőre. Telik-múlik az idő, s a lapos pillantások egyre laposabbak lesznek, s lassan de biztosan eljutott álomországba, persze nem az ágyon, takaró alatt, hanem lent a szőnyegen, mesét nézve, egy nagy párnának dűlve, ülve. 

Kicsiny testét felnyalábolva könnyű volt felrakni a kanapéra, feje alá párna, rá vékony takaró. 

Még húsz perc sem telik el, az Anya telefonál, kérdése, hogy hazafelé működne-e a Keresztanyu-transzfer, mivel egyikük sem ér időben haza. Természetesen működik, de csak ha a gyerek már aludt egy darabot. 

Bármily hihetetlen, nagyon nehéz egy egy hónap híján három évest pincemély álmából felébreszteni. Nem használ sem a simogatás, sem a puszik, durmol erősen. Várni kell, hogy az alvásszint minél jobban telítődjön, nincs más lehetőség. Fél óra múlva már mozdul a simogatásra, félig kinyitja a szemét a szólongatásra, de rögtön közli is, hogy ő most alszik és kész. Újabb negyedóra leforgása alatt sikerül meggyőzi, hogy sajnos most fel kell kelni, mert menni kell haza. 

Indulás előtt még gyors külső rendezés, mert azért egy majdnem három évesnek is figyelni kell a megjelenésére. 

A busz kicsit késik, a gyerkőc dől jobbra-balra a nagy melegben, szerencsére a buszon akad egy ülőhely, legalább a tíz perces utat nem állva kell megtenni, mert egy ilyen kis embernek a vadul hajtó buszsofőr vezetési bravúrjait jobb ülve megtapasztalni.

A buszról leszállva felmondják a szolgálatot az apró lábacskák, így következik némi cipekedés az utca végéig. Onnan a meredeken lefelé vezető lépcsőn már egyedül indul el. 

Szerencsére félúton sem járnak, mikor a Papa autója fékez mellettük, így a további utat hazafelé már négykeréken teheti meg az egy hónap híján három éves.

Másnap újabb felvonás következik....

A bőség zavara - itt a 3. LIEBSTER AWARD díj!

Ismét megkaptam a a Liebster Award díjat! Ez már a harmadik. Elkényeztettek! :)

A díjat Futó Katalintól, a Kate Lynn - A második dimenzió blog szerzőjétől kaptam és nagy megtiszteltetésnek érzem. Kata az általa elképzelt második dimenzió történéseiről ír. 
Érdemes mindenkinek beleolvasni! 

Köszönöm Kata!

A Liebster Award egy vándordíj új blogok számára. A díj célja elismerni a bloggerek munkáját és a kezdő blogokat népszerűsíteni, új olvasóközönséggel megismertetni.

A díjhoz az alábbi szabályok tartoznak:

Tedd közzé a blogodon!

Ismertesd a szabályokat!

Nevezd meg, akitől kaptad és köszönd meg neki!

Válaszolj az általa feltett kérdésekre!

Ismertess magadról négy random tényt!

Jelöld meg azokat a blogokat, akiknek továbbadod a díjat!

Tedd fel a kérdéseidet!

Értesítsd a blogokat arról, hogy díjat kaptak tőled!

A szabályok be nem tartása, nem von szankciót maga után. De azért törekedjünk rá!

Kata kérdései:

1. Milyen érzés közzétenni az írásaidat? Könnyen elengeded őket?

Az első héten nehéz volt megélni a megosszam vagy ne osszam érzését. De miután láttam a statisztikában a sok-sok olvasót, akkor már belelkesedtem és már csak egy kattintásnak tűnik a megosztás. :)

2. Van múzsád?

Ha személyt kellene megnevezni, akkor nincs. Ha érzést vagy fogalmat, akkor a SZERELEM. :)

3. Hogyan kezeled a negatív kommentet (ha van)?

Szerencsére idáig még nem volt. Talán azért mert valószínűleg az ismerőseim olvassák az írásaimat, s ha nem is tetszik nekik, akkor is tisztelnek annyira, hogy ezt nem írják le. Az ismeretlenek pedig szerencsére nem veszik rá a fáradtságot. :) Egyébként valószínűleg nagy traumaként élném meg a dolgot.

4. Hogyan hat rád a pozitív visszajelzés? Szárnyalsz?

Szerintem ezzel mindenki ugyanúgy van. A pozitív visszajelzés melegséggel, jó érzéssel tölt el. Érzem, hogy érdemes volt leírni, amit megosztottam. Mindig újabb inspirációt érzek, hogy akkor igen, ezt nekem csinálnom kell. :)

Random tények magamról:

- Van 3 diplomám, ezekből 1,5-t használtam életem során, jelenleg pedig egyiket sem. :)

- Középiskolai tanulmányaim szempontjából 2 pozitívumot tudok megjelölni: nagyon sok barátra tettem szert és 10 ujjal vakon gépelek :)

- Mivel sajnos nekem még nincs saját gyerekem (remélhetőleg nem maradandó állapot), ezért keresztfiaimon gyakorolok. :)

- Internetfüggő vagyok... viszont ami a neten megtalálható, azt én megtalálom... jól hasznosítom a könyvtár szakon tanult információkereső nyelvek című tantárgyat.

Akiknek továbbadom a díjat:

Flórián Judit Judit és az írás egyszerűen tetszik és kész :)

Zilaji Krisztina Mindennapi bolondságaim lehet vele együtt sírni és nevetni, vagy sírva nevetni :)

Szabó Ágnes Lélekmosás az általa járt "Sárga köves úton" segíti a "Kék madár" keresőket és egy nagyszerű interjúkötet készül a kezei alatt...

A kérdéseim Nektek:

1. Miért kezdtetek el írni?

2. A családotok és barátaitok mit szólnak hozzá?

3. Mi kell az ihlethez?

4. Írj magadról 2 publikussá tehető titkot!

Nyári eső a fürdőben

Épp hazaért a fárasztó munkanap utáni bevásárlásból, a hatalmas cekkerből pakolta ki a megvásárolt termékeket, közben odarakta a vacsora elkészítéséhez szükséges fazéknyi vizet a tűzhelyre... amikor furcsa zajra lett figyelmes.... sustorgásszerű ismeretlen nesz töltötte be az étert.

Fogalma sem volt, hogy honnan jöhetett a hang...először kilesett az ablakon, hátha az utcán történik valami természetellenes, aztán körbekémlelt a minigarzon nagyságú lakásban.

A tűzhely nem lehet, hiszen az árammal működik...

A legkisebb helyiség alkalmatossága sem szivároghat, hiszen kínosan ügyelt arra, hogy a nyomógombot visszaállítsa, ha esetleg beakadt.

A gázóra mellett sem szivároghatott... hiszen annak nincs hangja... csak egyszerűen ájultan csuklott volna össze.

Más ötlete nem lévén, bekukkantott a fürdőszobába...hátha ott található a zaj forrása... hirtelen azt sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen.. a fürdőszoba padlója úszott a nedvességben... majdnem sikerült egy szép íves hátast dobni a csúszós padlón...

felfelé pillantva pedig úgy érezte, hogy valami kandi kamerás műsor áldozata és véletlenül a belváros helyett az ő fürdőszobájában állították fel a kánikulaenyhítő esőztetőgépet. Sajnos hamar rájött a probléma okára, a zuhany csapjának szitalyuknyi nyílásain a levegőbe lövellt a porlasztott vízpára és az egész fürdőszobát nedvességgel töltötte meg, benedvesítve a pár hete frissen festett falakat.

Legszívesebben leroskadt volna a padlóra, hirtelen nem tudta, hogy mit tegyen... egy keze ügyében lévő rongydarabot szorított a lyukakra... de a vastag anyag pillanatok alatt átnedvesedett és folyt lefelé a vízpatak a zuhanytálcába.

Fejéhez kapott, rájött, hogy az egyetlen lehetőség a főcsap elzárása lehet. A fiókban nehezen megtalált csavarhúzó segítségével feltépte a vizesblokk előterében lévő nyílást, de rá kellett jönnie, hogy a főcsap nem ott található.

Az idegességtől remegve vette kezébe telefonját, hogy felhívja édesapját, aki biztosan tudta, hogy hol lehet a lakás főcsapja. Szerencsére hamar eljutottak a megoldáshoz, átvágva a víztengeren sikerült megközelíteni a fürdőszoba hátsó falán található főcsapot és gyors kézmozdulatokkal lezárni a vízrendszert.

Szempillantás alatt megszűnt a vízpáraeső a levegőben. Hirtelen megkönnyebbülést érzett, hogy nem ázik szét a lakás... aztán tudatosult benne, hogy az egyetlen csap elzárása az egész lakást mentesítette a vízszolgáltatás igénybevétele alól. 

Gyorsan felhívta a közelben lakó bátyját, hogy tud-e vízcsapot szerelni, vagy keresnie kell sürgősen egy szerelőt. Szerencsére a tesó ehhez is ért, így egyedül a csap beszerzése adódott feladatként.

Mivel tíz percnyire van az egyik barkácsáruház, sietve kapkodta magára a nadrágot és pólót, húzta fel a szandálját, és már rohant is, hogy még zárás előtt odaérjen. Szerencséje volt, még maradt húsz perce, hogy felderítse a csapok fellelhetőségi helyét, kiválassza és kifizesse a kasszánál. 

A biztonsági őr volt olyan szíves és megmutatta, hogy északnyugat felé induljon el, arra találhatóak a csapok. 

Könnyen megtalálta a csapokkal teli kiállítófalat... a bőség zavara... azt sem tudta, hogy merre kapja a fejét, legalább harminc különböző méretű, alakú és árú csaptelep sorakozott előtte. Mivel a közelben egyetlen eladót sem látott, ezért gyorsan visszaszaladt a bejárathoz, hogy segítséget kérjen. A biztonsági őr visszakísérte, de addigra előkerült az osztályos eladó. Feltételezhető volt, hogy az  ügyfélszolgálatról szóltak az embernek, azért került oly gyorsan elő. 

Az eladóvadászat ellenére kellemesen csalódott a korosodó, pocakos értékesítőben, készségesen segített kiválasztani a megfelelő csapot, megmutatta, hogy mit tartalmaz a doboz, és még tanácsokkal is ellátta, ha esetleg problémák adódnának a fesztávolsággal.

Fizetés után hazarobogott, közben hívta a bátyját, hogy mikor tudja vállalni a barkácsolási feladatot. Kisgyerekes családapaként csak másnap reggelre tudta beütemezni a vízszerelő munkát. 

Már csak az éjszakát kell túlélni, gondolta, s elkezdte megtervezni, hogyan éli túl folyóvíz nélkül az estét és az éjszakát.

Az esti zuhanyzást nejlonzacskós technikával tudta megoldani, a lyukas részt körbetekerte nejlonnal, ragasztószalaggal rögzítette, szerencsére csak minimálisan szivárgott a nyílásból a víz, míg gyorsan lecsapatta magáról a nap porát.

Nem mert többet kockáztatni, így a fogmosás ásványvízzel történt, s a mellékhelyiségbe pedig az udvari csapból készített be vödörnyi vizet. 

Alig várta, hogy megvirradjon, s végre valahára kilenc óra magasságában megérkezett az alkalmi szerelőmester két kis segéd kíséretében, hiszen más lehetősége nem lévén, a fiai is vele voltak. 

S láss csodát, öt perc leforgása alatt helyre állt a rend, az új csap a helyére került, a régi a szemeteskuka aljára, a főcsap megnyitása után újra kapcsolódhatott a vízhálózathoz a lakás.

Megkaptam a második LIEBSTER AWARD díjat!

Ami azért is külön megtiszteltetés, mert Dobos Márta jutalmazott meg vele.
Márta több blog gazdája is: Mártásosak, Bobo és Lulu meséi,  Mai történetek, modern mesék

A Liebster Award egy vándordíj új blogok számára, amelyet most én is tovább adok az általam nagyra tartott blogíróknak. A díj célja elismerni a bloggerek munkáját és a kezdő blogokat népszerűsíteni.Ezáltal a bloggerek és így az olvasók is jobban megismerik egymást.

A díjhoz tartoznak szabályok, de nincs döntőbizottság, aki odaítéli a díjat és felügyeli a szabályokat. Szóval a szabályok nincsenek kőbe vésve és így mindenki kicsit máshogy adja tovább.

Szabályok

1. Ismertesd a szabályokat!
2. Nevezd meg, akitől kaptad és köszönd meg neki!
3. Válaszolj az általa feltett kérdésekre!
4. Jelöld meg azokat a blogokat, akiknek továbbadod a díjat!
5. Tedd fel a kérdéseidet!
6. Értesítsd a blogokat arról, hogy díjat kaptak tőled!

Márta kérdéseire a válaszaim:

1. Mi inspirál egy új blogbejegyzésre? Belebotlasz, megálmodod vagy megtervezed?

Első körben elsősorban eddig megtörtént dolgokról írtam, az irományaimban egyenlőre nem nagyon vannak fikciók... aztán ha majd kifogyok a témákból, akkor majd talán következik a belebotlás vagy a tervezés fázisa... egyenlőre maradnak a tapasztalati alapon keletkező álmok. :)

2. Megtervezed a blog bejegyzéseit előre, vagy inkább hagyod, hadd jöjjenek a témák?

Eredetileg úgy terveztem, hogy tematikus lesz a blogom, ez egy gasztroblognál lehetséges, hiszen ott adott a téma. Viszont egy irodalmi blognál nagyon következetesnek kell lenni, hogy ezt be tudjuk tartani... egyenlőre ez még nincs, egyenlőre azt írom, ami éppen eszembe jut.

3. Saját képeket vagy videókat használsz szívesebben, vagy az internetről keresel hozzá?

Is-is. Szoktam fotózni, így amiről van fotóm, vagy gyorsan tudok készíteni, akkor a sajátot használom, ha nincs, akkor keresek a neten.

4. Magadról mennyit árulsz el szívesen? Szereted, ha az életed nyitott könyv vagy inkább tartózkodsz a kitárulkozástól?

Bevallom, elég kitárulkozó vagyok, de csak olyan emberekkel szemben, akik iránt érzek bizalmat. 

Az én kérdéseim a következők nagyszerű bloggerek számára, akiknek a díjat tovább adom:

1. Felhasználod-e a civil hivatásodban szerzett tapasztalataidat az írásaidban?

2. Mi adta meg a kezdő lökést az alkotó kedv realizálásához?

3. Melyik a kedvenc témád, amiről a legtöbb dolgot írtad, esetleg fogod írni?

S, hogy kik ők?

Dobos Márta Mártásosak, Bobo és Lulu meséi, Mai történetek, modern mesék  blogok gazdája

Fedor Ilona Mesepalota blog tulajdonosa

Engi Zsuzsanna Csillagföveny  bloggere

Wekker Anita VirradÓra blog szerzője

Az öreg

A napokban töltötte be a nyugdíjkorhatárt, már csak év végéig kell dolgoznia és véglegesen nyugállományba vonulhat. Már alig várta, mert szinte már fájt neki a munka, szívesebben üldögélt az apró kutricájában, s morgolódott valami épp számára fontos, mások szemében jelentéktelen dolgon.

Megkeserítette az élet, magányosan tengette napjait, nem volt asszony a háznál. 

Persze utóbbin senki nem csodálkozott, hiszen azt az elvet vallotta, hogy az asszony verve jó.  Ezen elvét pont ebédidőben fejtette ki a cég fiatal hölgyeinek, akik megrökönyödve hallgatták iskolázatlan eszmefuttatását. Bár az asszonyok által nyújtott örömöket szívesen fogadta volna, de ilyen hozzáállás és ápolatlannak tűnő külseje miatt esélye sem volt, hogy simuló közelségbe kerüljön bárkihez is. 

Rejtély övezte, hogy miért éri meg a főnöknek megtartani ennyi éven át, hiszen száz kilométerről járt be dolgozni, szeretett úgy tevékenykedni, hogy más is odaférjen. Persze a kötelező feladatait, a főnök által adott utasításokat teljesítette, de semmi többet. Valószínűleg az iránta érzett sajnálat tette lehetővé maradását az évek során.

Ha valamelyik kolléga segítséget akart tőle kérni, akkor a legmézesmázosabb formában kellett megközelíteni és még így is kérdéses volt, hogy hajlandó-e segíteni. Ha viszont normál hangnemben kértek tőle bármit, azonnal bukott a mutatvány, esély sem volt arra, hogy tegyen valamit. Sőt esetenként még le is ordította a delikvens fejét, hogy ő nem fog senkinek a rabszolgája lenni.

Persze mindenki tudta, hogy szegény feje még a legalapvetőbb illemszabályokkal sincs tisztában. A cég munkatársainak többségétől elvárta, hogy előre köszönjenek neki, persze olyanoktól, akik munkakör szempontjából a képzeletbeli ranglétrán magasabb szinten álltak fölötte, vagy esetleg még nőneműek is voltak, egyedüli vitathatatlan előnye a kora volt... korban ő volt a rangidős.

Nap mint nap csatát vívott a munkatársnőkkel a folyosói világítás és a légkondicionáló berendezés 15 fokon járatása miatt. Pontosabban az előbbi ellen és az utóbbi mellett. Korából adódóan valószínűleg erősen gyötörte a férfiklimax, no meg nem vetette meg a kalóriadús ételeket sem, s e kettő kombinációjának hatására állandóan melege volt télen és nyáron, ezért a folyosó fűtését-hűtését végző termosztátot önkényuralommal birtokolta. Ha elment ügyeket intézni, akkor tudtak a már lefagyott végtagú kolléganők odalopódzni a berendezéshez és normális hőfokra állítani. Persze mikor visszatért, akkor hangos szitkozódások közepette állította vissza kedve szerint a berendezést.

Szó mi szó, népszerűségi indexe nem az óriási magasságokat nyaldosta, épphogy csak elevickélt az alsó bugyor felett.

Mikor eljött az életében az utolsó munkanap, senki nem ejtett érte könnyet. Ő felszabadultan tért haza otthonába, hogy végre élvezheti a nyugdíjas éveket. A munkatársak pedig felszabadultak és  örömmel vették tudomásul, hogy vége a hűtőházi feelingnek.