Artúr, a sünök réme

Épp csak hajnalodott még, mikor éles kutyaugatásra ébredtem. Ez nem a szokásos utcán elhaladó embert megugató vakkantás volt... hanem amolyan igazi csaholás, amit minden mástól meg lehet különböztetni.

Emlékeimben élt az otthoni kutyánk csaholása, amikor "fogott" valamit, a valami pedig általában egy tüskés hátú négylábú rovarevő volt. 

Próbáltam koordinálttá tenni mozgásomat és kivánszorogni, hogy felderítsem, mi az oka a zajongásnak, mert az egy dolog, hogy én nem tudok aludni, de valószínűleg a fél utcát is felverte Artúr kutya hangoskodása.

Mikor kiléptem az ajtón, akkor egy pillanatra elhallgatott, rám nézett fekete gomb szemeivel, majd ismét a kocsi alá vetette magát, majd újra előbújt, mintha mutatni akarná: Nézd, itt van a betolakodó!
A kezem ügyében lévő seprűvel bekotortam a kocsi alá, gondoltam, ha macska vagy valami más állat, akkor kiugrik, bár elég hihetetlen volt számomra, hogy az Artúr névre hallgató törpe vérengző fenevad mellett be mer merészkedni az udvarra. Próbálkozásom sikertelen volt, semmi nem ugrott ki, csak valami szilárd dologba ütközött az alkalmi fegyverem nyele, viszont semelyik irányba nem mozdult. Úgy ahogy voltam, hálóruhában négykézlábra ereszkedtem, hátha szemmel meglátom a hajnali csendháborítás okát. Sajnos nem lettem okosabb.
Nem volt mit tenni, a házban magamhoz vettem az autó kulcsát és félméternyit hátrébb tolattam, hogy a pirkadati világosságra kerüljön az a valami.
A valami azaz valaki egy közepes gumilabdányi tüskés gombóc volt, azaz egy felnőtt sündisznó összegömbölyödve. 
Először el nem tudtam képzelni, hogyan került a betonozott aljú kerítés belső oldalára, de utána eszembe jutott, hogy este tíz percre nyitva hagytam a kaput, amíg ifjú kutyám körberohant a környező frekventált helyeken, hogy egy éves felnőttsége tudatában vélt felsőbbrendűségének jeleit otthagyja. Szó mi szó, tíz percre őrizetlen maradt az eb rezidenciája, s ezt kihasználva tévedt be udvarunkra a sünkoma. 
Mivel az udvaron nem maradhatott, már csak a jószomszédi viszony megőrzése érdekében sem, gyorsan lapátra tessékeltem őkelmét és kiszállítottam a kerítés külső oldalára, hogy tovább tudjon menni és folytathassa a hajnali vadászatot.
Végre újra béke uralkodott az udvaron, így visszafeküdhettem aludni egy rövid időre, mivel reggel munkába kellett mennem.

Pár hét telt el, szabadságom első szombat éjszakája volt, hajnali négy órakor újra éles kutyaugatásra ébredtem. Kitámolyogtam, hogy megnézzem, mi a hangoskodás tárgya, bár az összetéveszthetetlen csaholás egyértelmű jele volt a tüskés vendégnek. Viszont előző este biztosan nem hagytam nyitva a kaput, így el sem tudtam képzelni, hogy kerülhetett az udvarra őméltósága. Volt megint autó alá kukucskálás, de nem láttam semmit, csak egy öklömnyi gombócot, amit Arti labdájának véltem. Viszont tacskószerű házőrzőm nem hagyott nyugton, jelezte, hogy ott igenis van valaki és kész. Ismét előkerült a seprű és némi kotorászás után egy öklömnyi tüskegombóc gurult ki az autó alól.  Vendégünk ezúttal egy kölyöksüni volt, aki a kis- és nagykapu közötti, Artúr által labdakidobálásra szívesen használt résen pont befért, s úgy gondolta, hogy neki ezt a helyet fel kell derítenie. Valószínűleg elfáradt az éjszakai sétában, megpihent az autó alatt, s hajnalban akart újra útnak indulni, viszont az én éber kutyám feltartóztatta.
Mivel újra el kellett hárítani a magas frekvencián keletkező zajt, ezért a süngyereket is feltessékeltem a lapátra és kivittem a kapu elé. Megnyugodva tértem vissza az ágyamba, hogy most végre aludhatok tovább.
Fél óra sem telt el, újabb csaholás. Gondolkoztam, csak nem lehet olyan balga a kis süni, hogy visszajön a fenevadam körletébe. Ismét feltápászkodtam, hogy megnézzem mi történt. Gyorsan kiderült, hogy a sünkölök túlesve a nagy megrázkódtatáson, útnak indult a füves részen, ahova házőrzőm még épp odalátott, s mint minden járókelőt, a négylábú tüskebökit is megugatta. Hogy megnyugtassam, társaságul szolgáltam neki addig, míg a hajnali kis vendégünk kutya-látótávolságon kívül nem került.
S végre mindketten, Artúr kutya és én végre visszafeküdhettünk aludni. 

Szikrák tánca

Az online társkeresők világát éljük, manapság a kapcsolatok nagyobb része a világhálón történő ismerkedés útján jön létre. A lány is ezt az egyszerű módszert találta saját maga számára, s kísérletezett is már egy ideje. Több fórumon is próbálkozott a nagyobb merítés érdekében, bár azt tapasztalta, hogy a társkeresők egy része szintén ezt teszi, így elég sok volt a keresési találatok egyezősége.

Az egyik közösségi portálhoz csatlakozó, szélesebb közönséggel rendelkező ismerkedős-barátkozós oldalon elég sok megkeresést kapott, bár a jelentkezők nagy része azonnal megkapta a "DELETE" státuszt.

Az oldal funkciói között a kölcsönös egyezőség keresésére is lehetőség volt, így az egymás iránt szimpátiát érzők kapcsolatot kezdeményezhettek.

Egy hideg februári napon, mikor épp szünetet tartott a munkában és belépett a felületre, üzenete érkezett. 

Az üzenet küldője az egyik fényképére tett utalást, a kérdés arra vonatkozott, hogy tetszett-e neki az a hely, ahol a kép készült.

Bevallotta, hogy gyakran jár arra helyre, évente legalább egyszer ellátogat, mert arra a vidékre való. Szó szót követett, kiderült, hogy szegről végről földik, sőt pár saroknyira jártak egymástól középiskolába is, lehet, hogy még találkoztak is, csak akkor nem hagytak mély nyomot egymásban.

Talán a hasonló gyökerek, vagy egyszerűen a szimpátia, de napokig folyt az üzengetés először az ismerkedős oldalon, aztán pedig a közösségi portál privát chatjén. Sok mindenről beszélgettek, szórakoztatták egymást napközben is, ha idejük és munkájuk lehetővé tette ezt. Egyenlőre nem beszéltek találkozásról.

Aztán egy napon a lány süteményt sütött és poénból felajánlotta kóstolót a srác számára.

Egész nap ment a ötletelés, hogy hol tudnák megejteni a sütemény átadását. A chatelés estig tartott, mikor is a srác bedobta, hogy akkor egy óra múlva itt és itt. A lánynak nem tetszett az alternatíva, újabb szórakoztató szópárbaj következett, természetesen chaten, aminek a vége egy kompromisszumos megoldás lett.

Adott volt a hely és az idő, no és a versenyszellem, hogy ki ér oda előbb. 

A lány gyorsan magára kapkodta az utcai találkozóra megfelelő viseletet, csizmát húzott és meleg kabátba bújt, majd autóba pattant és gyors iramban elszáguldott a találkozási helyre. A srác szolgálatból jött.

Talán a kisebb távolság, vagy enyhébb forgalom tette, de a lány ért oda hamarabb a találkozási helyre. Leparkolt és már küldte az üzenetet, hogy hol találja őt. A parkolóba hamarosan begördült egy metálkék jármű, amiből vigyorogva szállt ki Ő. Elismeréssel nyugtázta, hogy a lány megelőzte. 

Ahogy beszélgetni kezdtek kezdett körülöttük felmelegedni a levegő, bár ezt akkor és ott nem érzékelték. A fiú gyorsan felhívta a rá várakozó öccsét, hogy ez nem tíz perces dolog lesz, körülbelül egy óra múlva tud indulni. Mivel elég zimankósra fordult az idő, ezért beültek a közeli gyorsétterembe beszélgetni, a lány egy forró italt ivott, a srác viszont dacolva a téllel, fagylaltot választott.

Szinte folyt belőlük a szó, egymás szavába vágva beszéltek, mintha ezer éve ismernék egymást. A beszélgetés során néha összeakadt a tekintetük, melynek hatására szikrák keletkeztek a levegőben, egyre több és több szikra.

Mivel a fiúra várt a testvére, ezért hamar búcsút kellett egymástól venniük. A parkolóban összefonódott a tekintetük ahogy egymásra néztek, s majdhogynem tűzijátékszerű csillagok röpködtek a levegőben. Egyszer csak a srác hirtelen magához húzta a lányt és három gyors puszit nyomott a bordóvörös ajkára.

Ebben a pillanatban megállni látszott az idő, pár pillanat múlva eszméltek, hogy menni kell mindkettőjüknek.

Gyorsan elbúcsúztak, s mindketten elindultak a saját útjukon.

(Folytatás: Szikrák tánca 2)

A reménytelen nagy Ő

A tanítás első napja volt. A lányok most kezdték az első évet a középiskolában, előző nap a kollégiumban már összeismerkedtek az osztálytársak egy részével, már rögtön kialakult a klikkesedés a városiak és a vidékiek között. 

Mivel a kollégiumi csoportvezető hamar kitessékelte a társaságot a szobákból, hamar túl voltak a reggelin, így miután a teremben lefoglalták a helyüket, visszavándoroltak az aulába kicsit megnézni az új iskolatársakat, no meg tiszta lányosztály révén  a pasifelhozatalt is. Sorra tárgyalták meg az aulában megjelenő srácokat. Volt, akit már tegnap megismertek a koliban, de új arcok is felbukkantak. Találgatták, hogy ki melyik osztályba járhat, van-e barátnője stb.

Már épp szedelőzködtek, hogy felmenjenek a termükbe, mivel már az előbb felharsant a jelzőcsengő, mikor kicsapódott a bejárat lengőajtaja és berobogott rajta egy magas vékony barna fiú. A lány számára megszűnt a külvilág, forróság öntötte el, virtustáncot járt a gyomra, s csak őt látta maga előtt. 

Egészen decemberig csak messziről figyelte a fiút, bár az osztályukból többekkel jóban volt, sőt egyikük még udvarolgatott is neki. A sráccal is köszönő viszonyban volt, de két szónál többet nem beszéltek egymással. 

Az iskolában minden év decemberében, mielőtt kitört a téli szünidő, megrendezték a 24 órás kosárlabda mérkőzést. A lány mivel mindig szeretett mindenben részt venni, ezért pár osztálytársával jelentkezett játszani és még a tornatermi büfében is vállalt ügyeletet.

Mivel a fiú, bocsánat nagy betűvel a Fiú vérbeli kosaras volt, ezért végig a tornaterem környékén tartózkodott, így nem volt nehéz figyelemmel kísérni. A játéka pedig szenzációs volt, csak úgy szórta a hárompontosokat.

Éjfélre járt az idő, a lány került sorra a büféügyeletben. Épp sorba rendezte a szendvicseket a tálcán, mikor meghallotta a hangot, ami jóleső borzongással töltötte el, azonnal tudta, hogy ki áll az asztal másik oldalán. A keze remegni kezdett és zavartan nézett fel a srác szemébe. 

Ő viszont nem zavartatta magát, kedvesen elcseverészett a mérkőzés várható eredményéről, a büfés munka kellemetlenségeiről. Közben a lány egyre csak olvadozott, hogy végre igen... végre szóba áll vele. Mivel a srác játszott a következő 20 percben, ezért elviharzott átöltözni, a lány pedig merengve osztogatta a szendvicseket és a forró teát.

Azóta a nap óta sok-sok év telt el, mindketten felnőttek, életútjuk néha keresztezte egymást, párszor találkoztak, baráti beszélő viszonyban is voltak egy ideig, aztán ez is elmúlt, de a lány számára Ő megmaradt az egyetlen beteljesületlen szerelemnek.

A közösségi közlekedés szépségei

Az egyik budapesti gyorsjárattal utaztam hazafelé vezető utam egyik szakaszán. A busz megállt az egyik kevésbé frekventált megállóhelyen. Már csak ez az egy megálló volt hátra a számomra optimális leszállóhelyig. A szokásos módon és meglepően sokan szálltak le és fel az utasok...valószínűleg a nagy meleg tette, senkinek nem volt kedve kutyagolni a hőségben.

Az ajtók nem zárultak az utascsere után, gondoltam szellőztet egy kicsit a sofőr, míg indulni tudunk tovább... aztán váltott a lámpa egyszer, kétszer, háromszor...a busz nem indult el a megállóból... az utasok nem tudták mi történik, lassan zúgolódni kezdtek magukban. 

Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a buszsofőr szedelőzködik... bepakolta a fekete táskájába az izzadtságát és hőérzetét valószínűleg csökkentő törölközőjét és ásványvízét, felkapta az útnyilvántartását tartalmazó sötét színű mappáját és kipattan a vezetőfülkéből. Az utasok értetlenül néztek egymásra. 

A sofőr leszállt a buszról a holmijával együtt és átvágtatott a kétszer kétsávos út másik oldalára. Az utasok akkor látták, hogy ott áll egy másik busz,mögötte szervizkocsi...valószínűleg a korosodó jármű megadta magát a nagy melegnek.  

Az utasok ezt követően egyre felfokozottabb hangulatban figyeltek az események további alakulását.

Látható volt, hogy a másik busz sofőrje is szedelőzködik.. törölköző, ásványvíz be a táskába, útnyilvántartás a hóna alatt és ő is nekiindult az esti csúcsforgalomban átvágni a négysávos úton, csak az ellenkező irányba, a mi buszunk felé. 

A nagy sebességgel érkező autók között cikázva, életét kockáztatva sikeresen átért a túlpartra. Holmiját lepakolt a vezetőfülkében... aztán telt az idő és nem történt semmi, csak az utasokon csordogált egyre inkább az izzadtság...

Az egyik utas már nagyon megunta a várakozást (mások is, csak nem szóltak), előrement megkérdezni, hogy mi lesz a folytatás... Aztán szegény eléggé leforrázva kullogott vissza helyére, úgy elhajtotta az új sofőr... mindenki megdöbbenve szemlélte az eseményeket. 

Kisvártatva közölte a buszunk új pilótája, hogy valami a megrokkant járművön maradt, úgyhogy még vissza kell mennie... újabb várakozás az átkelésére oda-vissza... és végre valahára elindulhattunk...

Igazándiból senki nem értette, hogy miért a működő busz vezetőjét kellett lecserélni.. és várakoztatni az utasokat a dög melegben....

Aztán mikor szóvá tettem a jól ismert közösségi portálon a panaszomat, akkor az egyik ismerősöm felhomályosított, hogy valószínűleg a magát megadó busz sofőrjének lejárt a műszakja és így tudták felszabadítani a buszőrzés alól. Ez nagyon emberséges a közösségi utasforgalmat biztosító vállalat részéről. De hol van a becsületesen, nem kis pénzért jegyet, bérletet vásárló utazók érdeke? 

A jóképű idegen

Egy keddi vagy csütörtöki nap volt, ki tudja már... az biztos, hogy a történet 1999. decemberében kezdődött, pár héttel a Bartók darab bemutatása előtt.

A színtársulat tagjai nagy izgalommal készültek a karácsonyi bemutatóra, hiszen most először a családtagjaiknak fognak játszani. Már mindenki a túlfeszített idegpályák játékának áldozata volt, egyre fokozódott a feszültség, melyet a disszidálásból hazatért zongoraművészből átavanzsált kicsit zakkant rendező még jobban feltuningolt. Rendező barátunk gyakran nem emlékezett rá, hogy az előző próbán mi történt, kinek honnan kellett érkeznie a színpadra.

Ezen a bizonyos napon már harmadszor változtatta meg az irányt, hogy a három királyok honnan fognak érkezni a kis Jézus bölcsőjéül szolgáló jászolhoz. Talán a fáradtság tette, vagy a túlfeszített idegállapot, de  a lány beviharzott a színpad közepére, s elvakulva a reflektoroktól hangosan kikelve tette szóvá, hogy jó lenne már, hogy ha 2 héttel a bemutató előtt tudnák, hogy azok a bizonyos királyok honnan a csodából érkeznek, mert már lassan mindenki tudathasadásos állapotban leledzik. Miután kiadta mérgét és kijjebb lépett a reflektorok fényéből, akkor látta, hogy a társulat tagjain kívül más közönség is akadt... egy sötétbarna szempár tulajdonosa vigyorgott rá kajánul. Kicsit elpirult, magasra emelte fejét és kiviharzott a teremből. Odakint barátnőjét kérdezte, hogy ki az az jóképű idegen a teremben. Kiderült, hogy a premierre segítséget hívtak a hangosításhoz, és most jött az illető, azaz a jóképű idegen felmérni a terepet és az elvárásokat megtudni.

A próba után fáradtan poroszkált mindenki kifelé az épületből. A ház előtt egy fehér kétajtós Ford állt, s mellette a jóképű idegen.

Felajánlotta, hogy ha valakinek szüksége van hazafelé fuvarra, akkor szívesen elviszi, s közben kereste a lánnyal a szemkontaktust. A társulat egyik lány tagja jelentkezett, hogy ő szívesen fogadná a fuvart, s közben majd levetkeztette a srácot a szemével. A jóképű idegen igent mondott, de szólt a lánynak, hogy jöjjön ő is. Mivel az albérlete kicsit messze volt a belvárostól, fáradt volt és már besötétedett, ezért úgy döntött, hogy mégis elfogadja a felajánlott fuvart.

A nyomulós lányt vitték először haza, annak nagy bánatára. Majd a város másik felébe vették az irányt. Kellemesen elbeszélgettek, sőt még a ház előtt ücsörögtek egy fél órát cseverészve hétköznapi dolgokról. Aztán a bemutatóig folytatódtak a próbák, a jóképű idegen nem bukkant fel, pedig mint kiderült két percnyire lakott a színtársulat próbatermétől.

Eljött a nagy nap, a bemutató napja. Pénteki nap volt, mindenki elkérezkedett a munkából, hogy időben ott legyen az öt órai kezdésre. Szerencsére az utolsó két hét alatt minden a helyére került, így az előadást hiba nélkül sikerült végigcsinálniuk. Családtagjaik odavoltak az örömtől és a büszkeségtől... már akinek ott voltak.. a lánynak csak az édesapja tudott ott lenni, mert az édesanyja egy baleset miatt otthon feküdt.

Az előadás után nagy fogadás volt, ahol mindenki ihatott-ehetett kedvére. A lány fél szemmel látta, hogy a jóképű idegen épp két fiatal csitrinek tette a szépet, ezért inkább a többiekkel cseverészett. A buli végén segített összepakolni a fogadás romjait, s aztán fáradtan hazaindult, szerencsére hétvége következett, utána még 2 munkanap és itt a Karácsony.

Az ünnepek gyorsan elteltek, újra belesimult mindenki a hétköznapokba, az új darab próbái elkezdődtek és a jóképű idegen feledésbe merült.

Január utolsó napja volt, épp vasárnapra esett, mikor a lány a barátnőjéhez indult babalátogatóba. A főtér közelében lévő buszmegállóban ácsorgott, várva a hétvégén ritkán járó buszt. Elmélázott, cikáztak a gondolatai, mikor hatalmas fékcsikorgásra eszmélt, s megállt előtte egy apró vörös Polski Fiat. Bekukkantott a vezetőülésre, ahonnan egy huncut barna szempár nézett vissza rá. A szempár pedig a jóképű idegenhez tartozott. 

A srác gyorsan letekerte az ablakot és megkérdezte, hogy elviheti-e...bárhová. Mivel a buszra még legalább húsz percet kellett várni, ezért elfogadta a kedves felajánlást. A kicsi autó csikorgó kerekekkel indult el a megállóból és  öt perc alatt a barátnőék háza elé röpítette. Többszöri nekifutásra sikerült elköszönniük, viszont a búcsúzás nem tűnt véglegesnek, mert mindkettőjük telefonjába új szám került. 

A lány még fel sem ért az emeletre, már érkezett az első sms. 

Az hogy a babalátogatáskor mi történt, az már a múlt homályába merül, de az biztos, hogy az sms-ezés egészen este tizenegyig, lefekvésig folytatódott. Majd másnap újabb üzenetek váltották egymás, majd egy rövid váratlan személyes látogatás a lány munkahelyén. A jóképű már nem idegen, azért ugrott be a lányhoz, hogy másnap estére randevúra hívja. S a lány igent mondott neki.

A randevú nagyon jól sikerült, de a folytatás már történelem.... 

Könnyfakasztó metrózás

Csütörtök volt, azt hiszem, hazafelé utaztam a metrón, épp el voltam merülve a gondolataimban, mikor láttam felszállni egy lányt a közeli ajtónál. Bőszen pötyögött az okos telefonján. Elmélázva álldogáltam a helyemen, a nap történésein gondolkoztam, mikor félszemmel láttam, hogy elkezd lefelé görbülni a szája, majd az ajkai remegni kezdenek és hatalmas könnyek folynak végig fiatal korához méltó bájos pofiján. Továbbra is bőszen nyomkodta a telefonját, de a szituációból könnyen feltételeztem, hogy valami nagy drámáról van szó, hiszen az ember lánya nem fakad sírva csak úgy a tömött metró kocsiban.

Úgy alakult, hogy egy megállóban szálltunk le, s ugyanabban a buszmegállóban várakoztunk, így vettem a bátorságot és odaoldalaztam mellé. Már nem nyomkodta a telefont, de a könnyei továbbra is megállíthatatlanul csorogtak végig az arcán.

Nem bírom nézni a síró embereket, ezért úgy helyezkedtem, hogy a szemkontaktust fel tudjam vele venni, s a pillantásommal biztosítottam együttérzésemről.

Fél mosolyra húzta száját, ezért úgy gondoltam, hogy talán megszólíthatom.

 -   Szia! Dráma az éterben?

-    - Szia! Az, kidobott.
- Ne bánkódj, hidd el Ő többet veszített. Gondolj arra, hogy meg sem érdemelt, ha ennyire gyökér, hogy chaten szakít veled.
- De én akkor is szeretem.
- Tudom, hogy időbe telik, de hidd el, túl leszel rajta, s találsz olyat, aki megfelelőbb nála.
- De nekem Ő kell.
- Ha valóban Ő az igazi, akkor térden állva fog könyörögni a bocsánatodért. Ha meg nem az, akkor az Igazi  be fog hamarosan robbanni az életedbe és Ő csak egy múlandó emlék marad.
- De nem tudok nélküle élni.
- Hidd el, mindent túl lehet élni, csak akarni kell. Te egy kemény csajnak tűnsz, ezért ne add meg neki azt az örömet, hogy sírsz utána.
- De most sírnom kell.

     - Fiatal vagy, előtted az élet. Valahol vár rád az Igazi! Higgy nekem!

A lánynak mosolyra húzódott a szája, gyorsan elköszönt és leugrott a buszról a következő megállóban, de az ablakon keresztül visszaintegetett. A busz ablakából láttam, hogy már könnyek nélkül, emelt fejjel sétált el a közeli kis utcán.

A csapolás

Útnak indult reggel időben, hogy minél hamarabb túl legyen rajta, bár időpontra ment, mégis félórával korábban ott ült a váróterem székeinek egyikén. 

Semmi extra, csak a szokásos éves laborvizsgálat... a nyugdíjaskorú házi dokinéninek a képzeletbeli végső elszámolást jelentő számlájára ez a tétel pozitívként kerülne fel. A napi praxis során nem teljesíti túl az orvosi feladatait, bár tegyük hozzá, jól eltud a betegekkel beszélgetni - egy-egy beteg cirka harminc perc. Persze azért érez felelősséget a betegei iránt, ezért mindenkit elküld évente egyszer egy "kisrutinra", biztos, ami biztos.

Amit meg kell csinálni, azt meg kell csinálni... persze erre a legjobb időpont a nyári szabadság. Nem kell loholni a munkahelyre, vérvétel után lehet kicsit pihegni, lazulni.

Nem sokáig kellett várakoznia, csak egy kismama volt előtte a sorban, akin a vérvételt lebonyolító asszisztens gyorsan túladott. Pár percet feszengett csak a kemény, merev támlájú várótermi kínpadon. 

Hamar beszólította a inkvizíciós székbe a vénakeresés mestere. Mert az volt az asszisztens, mester, a vénakeresés és tűszúrás mestere. 

Hiszen a lánynak a könyökhajlatában alig voltak kivehetőek az erek, mindig nagy fejfájást okozott a vérvételt lebonyolítóknak. A mester is csak csóválta először a fejét, ajjaj, honnan lesz a csapolás?

Szerencsére a puha orvosi szék foglyának eszébe ötlött, hogy a december véradáskor melyik karjából sikerült gejzírt fakasztani. 

Némi nyomkodás, karhajlítgatás után a kutató szemek és tapogató ujjak megtalálták a célpontot, ahová bökni lehetett a vaskos, műanyag kanüllel ellátott szúrófegyvert. A tű fájdalmasan hatolt be a bőr alá, de feszítő érzés csak fél percig tartott, míg a három fiola megtelt a bíborvörösen izzó sűrű vérrel.

A tű helyére vattapamacs került, s az áldozat végre újra szabadon bocsáttatott.

Kis időre lehuppant újra a kinti székek egyikére, mert a benti beszélgetés felelevenítette benne a decemberi kellemetlen emlékeket. Véradás és ájulás... kemény kombináció... ilyet korábban soha nem tapasztalt, pedig évek óta önkéntes véradó... ők ketten az Apu és ő. Apu már kitüntetést is kapott, olyan sokszor adta a vérét, hogy a rászorulóknak adhassanak. 

Már hónapok óta szemezett a lehetőséggel, a munkahelyével átellenben van a Vöröskereszt székhelye. Valahogy mindig úgy alakult, hogy nem tudott menni... hol ez, hol az jött közbe. 

December volt, közeledett a szeretet ünnepe, most végre a meghirdetett időpont is stimmelt. Úgy döntött, akkor most jött el a pillanat, hazafelé, munka után beugrik egy csapolásra.

Azon a napon szerencsére nem kellett tovább bent maradnia a cégnél, így időben útnak indulhatott. 

Az egész tél nem volt valami hideg, de pont azon a héten arcot vörösre dermesztő jeges szél fújt, az embernek csontjáig hatolt a zimankó. Rosszul esett az irodaház melegéből kilépni a hidegre, de pár méter után újra bemehetett a békés meleget árasztó véradóhelyre. 

Odabent kellemes légkör fogadta, volt némi sorban állás, de csak fél órát kellett várni, hogy végigjusson a szokásos adatlapkitöltésen, vércsoport meghatározáson, vérnyomásmérésen és orvosi beszélgetésen, s már adták is a kezébe a vonalkódokkal ellátott vastagfalú speciális zacskókat, amelyekből méternyi csövek meredeztek. 

A személyzet pörgősen dolgozott, ripsz-ropsz csapolták le az emberek vérét, a vámpírok örömünnepet ültek volna a készletek láttán. 

A szokásos nyomkodás, tapogatás, árgus szemekkel figyelés ezúttal sem maradhatott el, a vénakeresési tortúra kétpercnyi küzdelem után sikerrel járt... a hatalmas tű bebökésre került, a kéz pumpált, s a vérgyűjtő zacskók kényelmesen hintáztak az őket tartó libikókán. Húsz percbe telt, s már tele is voltak a zacskók a karmazsin színű, sűrű, de folyós masszával.  A csövek eltávolítása után nyugalomra intették, üljön még, nehogy rosszul legyen. Mivel nem szédült, ezért tíz perc múlva engedélyt kért a szék elhagyására, de utána még leült kicsit pilledni, regenerálódni.

Miután úgy érezte, hogy biztos lábakon tud útnak indulni, magára vette kabátját, köszönte a szívélyes vendéglátást és kilépett a fagyos utcára. Az arcába csapó hideg még jól is esett, de azért szapora lábakkal indult a közeli metrómegálló felé. 

Ahogy elindult lefelé a mozgólépcsőn, s megcsapta a mélyből érkező tömeg által termelt fülledtség, érezte, itt baj lesz. Miközben egyre lejjebb haladt az alsó régió felé, egyre jobban kezdett tompulni az agya, eddig ismeretlen érzések törtek rá, kezdte úgy érezni, hogy a lábaiból eltűnnek a csontok és már az izmai sem tartják meg, s a hátsófele egyre húzza lefelé, az agyára enyhe köd ereszkedik. 

A mögötte lévő lépcsőző megkérdezte, hogy baj van-e, segítsen-e. Nem kért a segítségből, hiszen ő egy erős nő, mindig a saját lábán áll, nem szorul senki segítségére, majd odalent nekitámaszkodik az oszlopnak egy kicsit, aztán jó lesz. 

A mozgólépcsőről szerencsésen lejutott és becélozta a legközelebbi ölnyi masszív oszlopot, hogy majd annak hideg burkolatához nyomja homlokát és akkor jobb lesz.

Az oszlop ott táncolt a szemei előtt, rakta egymás elé a lábait, hogy minél hamarabb odaérjen... de a lába ismét kocsonyává vált, mintha a térde megszűnt volna létezni, az agyára is az előbbinél szürkébb köd ereszkedett. 

Már épp összecsuklott, amikor két erős kéz ragadta meg, s szólítgatták, hogy jól van-e. Ahogy feleszmélt és kinyitotta szemét, két fiatalt látott, egy lányt és egy fiút, akikről később kiderült, hogy egymástól függetlenül ugrottak oda a megsegítésére.

Kedvesen odatámogatták a távolabb lévő pihenőszékekhez, segítettek elővenni a táskából az ásványvizet és a Vöröskeresztnél kapott szaloncukrokat. Belediktáltak félüvegnyi vizet és pár szemet a karácsonyi nyalánkságból. Lassan kezdett oszlani a tompultság, már értelmes mondatok jöttek ki a száján, így a fiatalok magára merték hagyni. 

A hazafelé vezető úton két dolgot állapított meg. Kísérő nélkül nem megyünk véradásra, s ebben az elkorcsosult világban vannak még lelkiismeretes emberek, akik figyelnek másokra is. Köszönet nekik! 

Az a bizonyos első oldal

Az utolsó vendég is elment a szalonból, a lány gyorsan összetakarított, megnézte, hogy másnap hányra jön az első vendég, majd magára kapta kabátját, felvette táskáját. Körbepillantott az aprócska, de dekoratív szalonban, ahol minden az ő keze munkáját dicsérte.

Kilépett a félhomályos utcára, a bejárati ajtó felett a lámpa pislákolt, arra gondolt, hogy holnap ki kell cserélnie az izzót. Mivel férfi nem volt az életében, ezért ezeket a dolgokat magának kellett intéznie, ha nem akart pénzt adni érte. Mindkét zárban elfordította a kulcsot, majd a külső rácsot is a helyére illesztett és rárakta arra is a lakatot.

Körbenézett a kihalt utcán, összehúzta vékony alakján a szürke ballonkabátot, hátrasimította hosszú barna haját és cipője hangos kopogásától kísérve elindult jobbra a főutcán.

Az órájára pillantva rájött, hogy olyan sokáig maradt bent az üzletben, hogy az utolsó busz is elment az orra előtt, így kénytelen volt gyalog megtenni a tízutcányi utat.

Bár nem szerette a park sötétjét, de négyutcányit tudott spórolni, ha átvág a város központi parkjának fái alatt. Öt perc alatt a park bejáratánál találta magát, a fák susogva zörgették meg leveleiket, s valami hűvös fuvallat söpört végig az utcán. A lány szorosabbra húzta magán a kabátot, melynek széleit a hideg fuvallat kicsit megcibálta.

Mély levegőt vett és nekivágott a sűrű bokrokkal és árnyas fákkal szegélyezett szürkeségbe burkolózó parki sétánynak. Számításai szerint ezzel a rövidítéssel fél órával hamarabb hazaérhetett.

Magas sarkújának kopogása visszhangzott a fülében, miközben gyorsan szedte a lábát a kockaköveken. A távolból egy bagoly huhogása hallatszott, majd a társa a park másik végéből válaszolt neki.

Hirtelen az avar ropogását hallotta, félve körbe nézett, de senkit nem látott. De azért szaporábban kezdte szedni a lábait, a kabátja szárnyai libegtek utána.

Aztán hirtelen elvesztette a lábai alól a talajt, valaki kirúgta alóla azokat, majd a hajánál fogva vonszolni kezdte a bokrok közé. Mikor támadója ledobta az avarra és a hátára fordította, s azonnal rá akarta vetni magát…. 

A kezdet

A gondolat nem most született meg, viszont a végső lökést az elmúlt hétvége adta meg. 

Tudni akarjátok, hogy mi történt a múlt hétvégén?

A RitArt Academy szervezésében belecsöppentem egy "Író születik" jobb agyféltekés kreatív írás tanfolyamba.

Szombat reggel úgy mentem el a képzés helyszínére, hogy semmilyen elvárásom nem volt a dologgal kapcsolatban, nem tudtam mi várható. Az első gyakorlatok után kattogtak a fejemben a kerekek, hogy biztosan jó helyen vagyok-e. Estére már kezdtek a kétségeim oszlani, bár anyukámnak a telefonba azt mondtam, hogy még nem tudom, hogy mi fog ebből a dologból kisülni. 

Cirka négy órányi alvás után újra útra keltem és már idő előtt ott voltam a helyszínen... furcsamód nem én érkeztem először, már ketten vártak az ajtónyitásra. 

Mikor a szenzációs trénerünk, Márta megérkezett nem tudtam magamban tartani a kérdést, hogy csak én érzem kakukktojásnak magam, vagy tényleg nagyon nem tudok írni. 

Szerencsére megnyugtatott, hogy mindenki másképp ír, szóval ne adjam meg magam a kétségeimnek.

Bár némi zombiságot tapasztaltam magamon, kezdtem érezni a kevés alvás hatását, de azért teljes erőbedobással vetettem bele magam a feladatok végrehajtásába.

A nap végére - bár úgy éreztem, hogy az agyam helyén egy kifacsart szivacs van - teljesen feldobott hangulatban távoztam. Talán mégiscsak megvalósíthatóm a régi vágyam... bár az első szárnypróbálgatások nem abban a témában íródtak... de ami késik... mint tudjuk... nem múlik... 

Bár Vidi Rita, a módszer megalkotója és a program szervezője e-mailben kért visszajelzést, de azt hiszem ez is megteszi:

Kedves Rita! 

Szenzációs volt a képzés, Márti tökéletes trénernek bizonyult, visszaolvasva a két nap alatt írt szösszeneteimet, magamon is fejlődést tapasztaltam.

A tréningen írt "a regény első oldala" című szerzeményemet elküldtem pár barátomnak, s követelték a folytatást :) - persze ők azért elfogultak kicsit... vagy nem? :)