Félkarú rabló

Egon már napok óta figyelte a Tölgyfa utca 7. alatt található házat. Kifürkészte, hogy az ott lakó középkorú orvos házaspár milyen menetrend szerint szervezi mindennapjait, a szomszédok mikor indulnak munkába, mikor legcsendesebb a környék.

Szerette alaposan előkészíteni a munkát, nem szerette a kellemetlenségeket. Ezért mindig rászánta az időt, hogy mindent alaposan megfigyelhessen. Nem szerette volna a rendőrség vendégszeretetét élvezni.

Korábban a szomszéd Venyige utcában egy másik úri lakban is tett már látogatást, így ismerte a környéken lakók szokásait. Körzetekre osztotta a várost, egy-egy körzetben csak félévente tett látogatást, megvárta míg a bűnüldözők lelkesedése elült egy-egy nagy horderejű rablás után, csak utána indult újabb portyára.

Legújabb kiszemelt áldozatainak még a bőre alatt is pénz volt, a férfi plasztikai sebészként dolgozott, a bőségesen felékszerezett felesége pedig fogorvosi magánklinikát üzemeltetett. Gyerekük nem volt, így alkalmasak voltak arra, hogy Egon népes családjának akaratukon kívül támogatást nyújtsanak.

Mivel a környéken az elmúlt hónapokban a konkurencia sem garázdálkodott, így a rend őreinek figyelme lankadt, így elérkezettnek látta az időpontot, hogy újkori Robin Hoodnak képzelve magát megkönnyítse a gazdagok pénztárcáját. Az időjósok szerint másnapra derült idő ígérkezett, így látogatását délelőtt tíz órai időpontra tűzte ki.

Elérkezett a várva várt nagy nap. A környéken megszokott, legújabb divat szerinti ruhákat öltötte magára, hogy ne keltsen feltűnést. Mielőtt a kapuhoz lépett, elsétált az utcán, körbefürkészve, nehogy valaki mégis rajtakapja felnőttes csínytevésén.

A kovácsoltvas kapun hamar bejutott az udvarba. A bejárati ajtó számkombinációját a távcsövön keresztül megfigyeltek szerint ütötte be, vett egy nagy lélegzetet és belökte az ajtót.

Tudta, hogy az ajtó mellett kell keresnie a riasztó apró szekrénykéjét. Úgy tűnt, hogy a doktorék nem fordítottak sok pénzt a biztonsági berendezésre, két drót elvágásával hatástalanítani tudta a készüléket.

Mivel rengeteg ideje volt, ezért módszeresen kutatta át a helyiségeket, pénzt és ékszert keresve. Akadt egy jó orgazda ismerőse, ezért gyorsan meg tudott szabadulni bármilyen szajrétól.

Elégedetten dörzsölte meg kesztyűbe bújtatott kezével az állát, a doktorék nem voltak túl kreatívak, a dolgozóasztal egyik belső fiókja rejtette a kisméretű széfet. Pár pillanat alatt sikerült kinyitnia a biztonsági zárat.

A széf mélyén egy nagyobb összeget és az asszony ékszereit találta. Pontosabban az ékszerek egy részét. Az elmúlt hetek alatt alaposan meg tudta figyelni, hogy a doktornő milyen ékszerkészlettel rendelkezik. A megtalált darabokon kívül még jó pár csecsebecsét birtokolt. Rövid keresés után egy újabb rejtekhelyen megtalálta a számára hiányzó darabokat.

Mint aki jól végezte dolgot, körbepillantott a hatalmas előtérben, s arra gondolt, hogy egyes embereknek miféle csillogás jut, a magafajtának meg bűnöznie kell, hogy a sok éhes szájat be tudja tömni.

Az ajtóhoz érve még egyszer körbepillantott, hogy biztosan nem hagyott-e magára utaló bűnjelet, aztán kihátrált az ajtón.

Éles sikoly ütötte meg fülét, ahogy megpördült, a doktornővel találta magát szemben. Magyarázkodás és kérdezés nélkül félrelökte a rémült asszonyt és a kaput feltépve futásnak eredt az Aranyeső utca irányába.

Egyszer csak lábdobogásra lett figyelmes, a semmiből két rendőr bukkant fel és üldözőbe vették. A zsákmányt tartalmazó zsákot eldobta út közben, hogy minél gyorsabban tudja szedni lábait. Már rég nem kellett menekülnie, de mivel mindenre fel kellett készülnie, ezért jó kondijának köszönhetően elég sokáig bírta az iramot.

Aztán egy váratlan pillanatban egyik üldözője utolérte és azon nyomban rávetette magát. Hamar a földre került, hiszen az ő közel 50 éves, sok rosszat megélt, elnyűtt teste, szemben egy fiatal, jó kondiban lévő őrmesterével , nem tudta felvenni a harcot.

A hátán térdeplő rendőr jobb karját hátracsavarva csuklójára kattintotta a bilincset, majd felszólította, hogy adja hátra a másik kezét is. Nem tudott eleget tenni a kérésnek, többszöri felszólításra sem.

Mivel az ifjú titán érvényesíteni akarta törvény adta kötelességét, ezért erős kézzel megragadta bal karját és azon mód erőteljesen megrántotta. A hirtelen mozdulat, vagy az elhasználódás következtében engedett az anyag, s egy reccsenés kíséretében elvált testétől... 

... s a fiatal rendőr kezében ott fityegett a sok éve használt műkarja.

Szikrák tánca 2

(Szikrák tánca  folytatása)

A személyes találkozás talán megpecsételt valamilyen titkos szövetséget, talán nem, az viszont biztos, hogy mindkettőjükre nagy hatással volt. 

Az esti chateléskor kiderült, hogy a szikrákat mindketten érezték, a lány az elmaradt csókot hiányolta. 

Szombatra billiárdtermes közös programot terveztek. A napi kommunikáció addig is megmaradt. A lány izgalommal várta az estét, de időpont pontosítás helyett a srác pár órával a találkozás előtt lemondta céges bulira hivatkozva. Mivel az ember életében fontosak a munkahelyi dolgok, ezért a lány kelletlenül, de belenyugodott a helyzetbe.

Következő nap a srác nem jelentkezett, csend honolt az éterben. A lány kezdett aggódni, hogy valami nagyon nem stimmel. 

Végül hétfőn tudtak beszélni, amikor a sejtése beigazolódott. A srác emlékeztette rá, hogy a múltját nem tudja feledni és nem tartja korrektnek, hogy így kezdjen bele egy kapcsolatba, viszonyt pedig a lány miatt nem akar.

A lány rövid vívódás után úgy döntött, hogy bárhogy alakulnak is a dolgok, nem tudja a srácot törölni az elméjéből, így aztán a sérülés lehetőségét vállalva kezdeményezte a viszonyt.

Napokig folyt az érvek és ellenérvek csatája, mire hagyta a srác meggyőzni magát, hogy ebből kisülhet valami jó is.

Az új találkozásra folyamatos, túlfűtött kommunikáció mellett hangolódtak. A találkára nőnapon került sor, így a srác bonbonnal kedveskedett a lánynak.

Az ajtó becsukódása után már forró csókban forrt össze szájuk, mintha egymásból akarnának erőt meríteni. Csókok sora követte egymást miközben a kezek vándorútra indultak, s behatoltak a ruhadarabok alá. Nem kellett sok hozzá, hogy megszabaduljanak az útban lévő textiltől. Az ágy besüppedt alattuk, amikor egymást ölelve oda hanyatlottak, élvezték a pillanat varázsát. Elképzelték, hogy miféle gyönyöröket nyújthat a másik szájának íze, kezének érintése.

Minden olyan könnyűnek és természetesnek tűnt. A lány bőre forró volt, s szinte lángolt a srác követelőző, mégis türelmes ajka nyomán. 

A lány keze megállás nélkül kalandozott a másik testén, s úgy simogatta, mintha vak lenne, s kizárólag tapintás által tudná megtapasztalni az élet csodás dolgait. A srác bőrének friss illata teljesen elvarázsolta.

A testük tökéletes összhangban mozgott együtt. A srác ujjai végigsimították a bőrét, s a tenyere néhol erősebben simult a csábító idomokra. A szája hosszú, bódító utazásra indult, s a lány remélte, hogy ez a kaland soha nem fog véget érni. 

Meg kellett ízlelniük, érinteniük egymás testének minden rejtett zugát. Az elsöprő szenvedély örvényében az ember nem tud többé uralkodni magán, és elveszti hidegvérét. Ezúttal is ez történt. A szoba megtelt a gyönyör hangjaival. 

A közös lángolás és kielégülés után fáradtan hanyatlottak a gyűrött lepedőre, s bágyadtan bújtak össze, mint a valódi szerelmesek.

Némi erőgyűjtés után az este folyamán még egyszer felizzott szenvedélyük, nem tudtak egymással betelni. Késő este, az átélt szenvedélytől még bizsergő testtel szomorúan búcsúztak el egymástól.

A találkozást újabbak követték, nem tudták egymás iránt érzett étvágyukat tompítani, minden alkalommal szenvedélyesen ölelték, csókolták egymást, mintha ez lenne számukra az utolsó alkalom. A vágyaik beteljesedése mellett sokat beszélgettek, egyre jobban megismerték egymást. 

A tiltás ellenére a lány szívében egyre nagyobb helyet foglalt el a srác, lelkébe befészkelte magát a szerelem. 

Az egyik találka alkalmával már nem bírta magában tartani és a srác fülébe suttogta érzéseit. 

Hirtelen megfagyott a levegő, szerelmének tárgya eltolta magától. Elmondta, hogy minden szempontból megfelelne az elvárásainak, sőt örülnie kellene, hogy ezt az érzést táplálja iránta, de ő egyenlőre nem tudja ezt viszonozni, még mindig a múltjában él. 

A beszélgetés után újra szeretkeztek, de ez most más volt, mint az eddigiek, édes-keserű érzés kavargott mindkettőjükben. Furcsa érzésekkel búcsúztak aznap este egymástól. 

Ezt követően két hétig csak elektronikusan kommunikáltak egymással. Aztán, mivel a srácnak közeledett a születésnapja, ezért a lány újabb találkára hívta, hogy át tudja adni az ajándékát.

Az ajtó csukódása után újra felizzott közöttük a szenvedély, ugyanúgy ölelték egymást, mint a legeslegelső találkozáskor, nem tudtak egymással betelni. 

Az ajándéknak a srác látszólag örült, de a lányt valami furcsa, egyenlőre megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Az este végén valahogy kurtán-furcsán búcsúztak egymástól.

A következő napokban a szokás módon, virtuálisan tartották a kapcsolatot, de találkozásról nem beszéltek, mindketten nagyon el voltak foglalva a munkájukkal. 

Mentek a napok egymás után, s a lány egyre rosszabbul érezte magát, ezért írt a srácnak egy hosszú levelet, melyben leírta érzéseit. A válasz hamarosan megérkezett, nem látta értelmét folytatni, mert úgy érezte, nem tudja viszonozni a lány érzéseit, s megbántani nem akarta.

Hiába voltak érvek a lány tarsolyában, az ellenérvek súlyosabbak voltak, s keményen ütöttek.

Hatalmas vitába torkollott utolsó beszélgetésük, bár a lány szerette volna, a srác nem látta értelmét a folytatásnak.

Több hónapig nem beszéltek egymással, bár a virtuális térben érzékelték egymás jelenlétét, hiszen ugyanazon a közösségi portálon töltötték idejük egy részét.

Aztán egy esemény folytán újra szóba elegyedtek egymással. Már tiszta fejjel tudtak egymáshoz szólni, így békés mederbe terelték ismeretségüket.

Múltak a hetek és hónapok, mindketten élték saját életüket, hébe-hóba beszéltek egymással, de semmi komoly nem történt. Aztán egy januári napon a srác találkát kért a lánytól. Mivel semmit nem mondott előzetesen, ezért a lány vegyes érzésekkel telve várta a találkozást.

Ugyanazon a helyen találkoztak, mint nagyjából egy évvel korábban, az első találkozásuk alkalmával.

A srác szája mosolyra  húzódott, mikor meglátta lányt, s mikor összefonódott tekintetük, mindketten érezték a másikban az édes szomorúságot. 

A baráti köszöntés után már nem bírta magában tartani, kirobbantak belőle a szavak: 

- Mindketten tudjuk, hogy a múltat nem tudom kitörölni az életemből, hiszen a lányaim élő bizonyítékai ennek, így Őt soha nem tudom az elmémből örökre száműzni. Viszont rájöttem, hogy hiányzol az életemből. Tudom, hogy nem leszek mindig tökéletes társ, de megpróbálom a tőlem telhető legtöbbet adni. Ezért kérlek adj még egy esélyt nekem és a kapcsolatunknak.

A lány nem tudta eldönteni, hogy álmodik vagy ez a valóság, ezért magához húzta a másikat, hogy érezze teste melegét és forró leheletét, mely bizonyította, hogy ez a tiszta valóság.

Mivel szíves mélyén még őrizte az érzést és nem tudott ellenállni a könyörgő kék szemeknek, ezért úgy döntött, ad egy esélyt.

Teltek a napok, hetek, hónapok, új alapokra helyezett kapcsolatuk újra izzásnak indult... melynek ékes bizonyítéka egy gyönyörű fiúcska személyében testesült meg. S ahogy erre a kék szemű, sötét hajú csodára néztek, mindkettőjük szemében megcsillantak a boldogság és szeretet szikrái.

Sírig tartó szerelem

A történet a második világháború idején kezdődött. A csinos varrólány és fess, magas, szikár vasutasfiú egymásba szerelmesedett. Nehéz volt azokban az években az élet, de a fiút nem vitték el a frontra, mivel a vasútra és a vonatokon szolgálatot teljesítőkre szükség volt a háború miatt. A lány egy varrónőhöz járt megtanulni a szakma csínját-bínját. A szülei egy másik földműveshez akarták hozzáadni, de ő a vasutasfiút választotta, érezte, hogy rá mindig számíthat majd.

Egy verőfényes későnyári napon, amikor minden dolgos kézre szükség volt a mezőn, a lány is kint szorgoskodott a családjával, az őszi betakarítás egyik fontos eseménye, krumpliszedés volt. Sorra töltötték meg a hatalmas zsákokat és rakták kupacba, majd a nap végén pakolták szekérre. A nap már a nyugati perem felé közeledett, mikor a családfő utasítást adott, hogy lassan szedelőzködjenek. Mivel kevés férfikéz akadt a pakoláshoz, ezért az apja őt is utasította, hogy álljon be a pakolók közé. A szikár apa egy szempillantás alatt a vállára dobott egy megpakolt zsákot.

Ahogy megrogyott térde a hatalmas teher alatt, azon nyomban ejtette is el terhét, a közelben álló anyjának egy pillanatnyi ideje volt arra, hogy elé kapja a hatalmas vajlingot, s már sugárban ömlött szájából a vér. Az orvos diagnózisa tüdővérzés.

Utána sokáig betegeskedett, s igazán soha nem gyógyult meg, egész életét végigkísérte és emésztette belsejét a lábadozása alatt kialakult, szervezetet lassan, de biztosan felemésztő bélhurut. A betegség a szervezetét oly mértékben legyengítette, hogy huzamosabb ideig nem tudott dolgozni a varrodában.

Mindkét család ellenezte a  házasságot, nem voltak egyforma vagyoni helyzetben, s ez abban az időben sokat számított.

Az ifjú vasutast mégsem lehetett eltéríteni szándékától, hazaköltözött a nagyvárosból és 7 év udvarlás után elment, s megkérte az ő Mariskája kezét. Azt mondta a szigorú apának, hogy ha csak egy napig él a lányával, akkor is elveszi feleségül. Végül az atyai szigor megenyhült és jóváhagyta a házasságot. 1948. december 31-én, Szilveszter napján tartották az esküvőt.

Sokat kellett küzdeniük a megélhetésért, hiszen csak egyikük tudott rendesen munkát vállalni, hiszen a fiatalasszony betegsége miatt háztartásbeli lett. S bár nehéz volt, egymást támogatva építgették közös életüket. 

Szerelmük gyümölcse is megérkezett 49 telén, pontosan Luca napján. Bár a második gyereket már nem tudta a fiatalasszony kihordani, de boldogságuk így is tökéletes volt.

A sok gyűjtögetés, kuporgatás is meghozta gyümölcsét, saját házuk is felépült az egyik újonnan nyitott utcarészen, szerencsére a közel a vasúthoz, így ha a szolgálatban a pihenőidő pont az ő falujukban érte, akkor még haza is lehetett ugrani ebédelni. A munkája mellett otthon is besegített a háztartásba, hiszen felesége ingatag egészségére vigyázni kellett.

Kicsiny lánykájuk cseperedett, boldog gyerekkort biztosítottak számára, s kalandokban sem volt hiány, bejárták az egész országot vonattal. Persze a boldog gyerekévek mellett ott volt az általános iskola, gimnázium, majd a főiskola következett. 

Majd eljött az idő, hogy férjhez ment a felnőtté növögető kicsi lányuk, s hamarosan érkeztek az unokák. Először egy fiúcska, aztán 22 hónap múlva egy csöppnyi kislány, akinek érkezésére a ranglétrán már vonatvezetőségig jutott férfi a plafonig ugrott örömében. Mikor kiderült, hogy érkezik a második unokája, akkor megfogadta, ha lány lesz, akkor száz forintot ad Szent Antalnak. Mivel kívánsága teljesült, ezért gyalog tette meg oda-vissza a közel húsz kilométernyi távolságot, hogy ígéretéhez tarthassa magát, hiszen ő egy szavatartó ember. 

Mikor már minden rendeződni látszott, újabb baj ütött fel fejét. Az asszony szervezetét megtámadta a gyilkos kór, rákot diagnosztizáltak nála. Az akkori orvostudomány a csonkolást és nyirokmirigyek eltávolítását látta leghatékonyabb megoldásnak. A műtét sikerült, a még jobban legyengült szervezet tovább élhette mindennapjait.

A kötelesség nehéz teherként nehezedett rájuk, először egyikük, majd másikuk apját kellett betegágyán ápolni, majd a kórházban rendszeresen látogatni. De együtt ezt is megoldották.

Rengeteget dolgoztak, hogy fenn tudják tartani magukat, s a lányuk családját is tudják támogatni. A nagy élni akarásról tanúbizonyságot tevő asszony előző életében bizonyosan kofa volt, mesteri érzékkel értékesítette a kis veteményesükben megtermelt zöldségeket, a tyúkok által tojt tojást vagy a ház melletti lugason termett szőlőből készített bort az arra igényt tartóknak.  

Az unokák szívesen töltötték a napokat a nagyszülőknél, nagyapával járták az erdőt-mezőt, nagymama pedig főzött nekik és a varrás tudományára tanítgatta őket. A régi magnetofon szalagjaira pedig felkerültek a gyerekek által mondott versek és dalocskák.

A nyolcvanas évek vége felé újabb unoka érkezett a családba, aki megédesítette a nagyszülők nyugdíjas napjait.

A következő évek békésnek mondhatóan teltek, a betegség lenyugodott, csak a szokásos gyengeség volt meg.

Pár év elteltével újabb probléma ütötte fel fejét, a nyirokmirigyek korábbi eltávolítása, vagy a betegség egyéb, utólagos következményeként az egyik kar szinte használhatatlanná vált. 

Hosszas rábeszélés után - bár nem szerette az orvosokat - mégis belement az asszony a kivizsgálásba.

Be kellett feküdnie az adott osztályra, hogy teljesen át tudják vizsgálni az egész szervezetét. Pontos diagnózis nem született, de fájdalmak enyhítésére injekciók kerültek felírásra.

Orvosi hiba vagy egyszerű figyelmetlenség miatt a 45 kilogrammos súlyához képest lórúgásnyi dózist fecskendeztek a vénájába. A túlméretezett adag zavart okozott elméjében, s olyan erőt pumpált karjaiba, hogy a bajt okozó doktornőnek lekevert egy jó nagyot. Zavarodottsága okán át kellett szállítani a kórház egy másik osztályára, ahol három hetet kellett töltenie, hogy kitisztuljon szervezetéből a gigantikus adag medicina. A továbbiakban nem nagyon bízott már az orvosokban.

2003-ban már egyre inkább ágyhoz kötötte a betegség, nehezen bírta magát. s 2004 tavaszán betegségtől megfáradt teste örökre megnyugodott, egy nappal a 78. születésnapja előtt hunyta le örökre a szemét.  

55 boldog évet éltek együtt. Felesége halála után a már hajlott hátú vasutaslegény nem akart tovább élni, hisz az ő drága felesége nélkül már semmi nem volt olyan. Még három évet élt, őt is utolérték a betegségek, kórházi kezelés, lánya odaadóan ápolta, de 2007 októberében végleg feladta, pár nappal halottak napja előtt megtért az egyetlen szerelméhez, az ő drága Mariskájához.

Ezt a történetet az élet írta, a fess vasutaslegény és az ő Mariskája az én drága nagyszüleim voltak, és tudom, hogy fentről a mennyországból most is vigyázzák lépteinket. Nyugodjanak békében!

Az Ő példájuk bizonyíték számomra, hogy létezik örök, sírig tartó szerelem.