A történet a második világháború idején
kezdődött. A csinos varrólány és fess, magas, szikár vasutasfiú egymásba
szerelmesedett. Nehéz volt azokban az években az élet, de a fiút nem vitték el
a frontra, mivel a vasútra és a vonatokon szolgálatot teljesítőkre szükség volt
a háború miatt. A lány egy varrónőhöz járt megtanulni a szakma csínját-bínját.
A szülei egy másik földműveshez akarták hozzáadni, de ő a vasutasfiút
választotta, érezte, hogy rá mindig számíthat majd.
Egy verőfényes későnyári napon, amikor
minden dolgos kézre szükség volt a mezőn, a lány is kint szorgoskodott a
családjával, az őszi betakarítás egyik fontos eseménye, krumpliszedés volt.
Sorra töltötték meg a hatalmas zsákokat és rakták kupacba, majd a nap végén
pakolták szekérre. A nap már a nyugati perem felé közeledett, mikor a családfő
utasítást adott, hogy lassan szedelőzködjenek. Mivel kevés férfikéz akadt a
pakoláshoz, ezért az apja őt is utasította, hogy álljon be a pakolók közé. A
szikár apa egy szempillantás alatt a vállára dobott egy megpakolt zsákot.
Ahogy megrogyott térde a hatalmas teher
alatt, azon nyomban ejtette is el terhét, a közelben álló anyjának egy
pillanatnyi ideje volt arra, hogy elé kapja a hatalmas vajlingot, s már
sugárban ömlött szájából a vér. Az orvos diagnózisa tüdővérzés.
Utána sokáig betegeskedett, s igazán soha
nem gyógyult meg, egész életét végigkísérte és emésztette belsejét a lábadozása
alatt kialakult, szervezetet lassan, de biztosan felemésztő bélhurut. A
betegség a szervezetét oly mértékben legyengítette, hogy huzamosabb ideig nem
tudott dolgozni a varrodában.
Mindkét család ellenezte a
házasságot, nem voltak egyforma vagyoni helyzetben, s ez abban az időben
sokat számított.
Az ifjú vasutast mégsem lehetett
eltéríteni szándékától, hazaköltözött a nagyvárosból és 7 év udvarlás után
elment, s megkérte az ő Mariskája kezét. Azt mondta a szigorú apának, hogy ha
csak egy napig él a lányával, akkor is elveszi feleségül. Végül az atyai szigor
megenyhült és jóváhagyta a házasságot. 1948. december 31-én, Szilveszter napján
tartották az esküvőt.
Sokat kellett küzdeniük a megélhetésért,
hiszen csak egyikük tudott rendesen munkát vállalni, hiszen a fiatalasszony
betegsége miatt háztartásbeli lett. S bár nehéz volt, egymást támogatva
építgették közös életüket.
Szerelmük gyümölcse is megérkezett 49
telén, pontosan Luca napján. Bár a második gyereket már nem tudta a
fiatalasszony kihordani, de boldogságuk így is tökéletes volt.
A sok gyűjtögetés, kuporgatás is meghozta gyümölcsét, saját házuk is felépült az egyik újonnan nyitott utcarészen, szerencsére a közel a vasúthoz, így ha a szolgálatban a pihenőidő pont az ő falujukban érte, akkor még haza is lehetett ugrani ebédelni. A munkája mellett otthon is besegített a háztartásba, hiszen felesége ingatag egészségére vigyázni kellett.
Kicsiny lánykájuk cseperedett, boldog
gyerekkort biztosítottak számára, s kalandokban sem volt hiány, bejárták az
egész országot vonattal. Persze a boldog gyerekévek mellett ott volt az
általános iskola, gimnázium, majd a főiskola következett.
Majd eljött az idő, hogy férjhez ment a
felnőtté növögető kicsi lányuk, s hamarosan érkeztek az unokák. Először egy
fiúcska, aztán 22 hónap múlva egy csöppnyi kislány, akinek érkezésére a
ranglétrán már vonatvezetőségig jutott férfi a plafonig ugrott örömében. Mikor
kiderült, hogy érkezik a második unokája, akkor megfogadta, ha lány lesz, akkor
száz forintot ad Szent Antalnak. Mivel kívánsága teljesült, ezért gyalog tette
meg oda-vissza a közel húsz kilométernyi távolságot, hogy ígéretéhez tarthassa
magát, hiszen ő egy szavatartó ember.
Mikor már minden rendeződni látszott,
újabb baj ütött fel fejét. Az asszony szervezetét megtámadta a gyilkos kór,
rákot diagnosztizáltak nála. Az akkori orvostudomány a csonkolást és nyirokmirigyek
eltávolítását látta leghatékonyabb megoldásnak. A műtét sikerült, a még jobban
legyengült szervezet tovább élhette mindennapjait.
A kötelesség nehéz teherként nehezedett
rájuk, először egyikük, majd másikuk apját kellett betegágyán ápolni, majd a
kórházban rendszeresen látogatni. De együtt ezt is megoldották.
Rengeteget dolgoztak, hogy fenn tudják
tartani magukat, s a lányuk családját is tudják támogatni. A nagy élni
akarásról tanúbizonyságot tevő asszony előző életében bizonyosan kofa volt,
mesteri érzékkel értékesítette a kis veteményesükben megtermelt zöldségeket, a
tyúkok által tojt tojást vagy a ház melletti lugason termett szőlőből készített
bort az arra igényt tartóknak.
Az unokák szívesen töltötték a napokat a
nagyszülőknél, nagyapával járták az erdőt-mezőt, nagymama pedig főzött nekik és
a varrás tudományára tanítgatta őket. A régi magnetofon szalagjaira pedig
felkerültek a gyerekek által mondott versek és dalocskák.
A nyolcvanas évek vége felé újabb unoka
érkezett a családba, aki megédesítette a nagyszülők nyugdíjas napjait.
A következő évek békésnek mondhatóan
teltek, a betegség lenyugodott, csak a szokásos gyengeség volt meg.
Pár év elteltével újabb probléma ütötte
fel fejét, a nyirokmirigyek korábbi eltávolítása, vagy a betegség egyéb,
utólagos következményeként az egyik kar szinte használhatatlanná vált.
Hosszas rábeszélés után - bár nem szerette
az orvosokat - mégis belement az asszony a kivizsgálásba.
Be kellett feküdnie az adott osztályra,
hogy teljesen át tudják vizsgálni az egész szervezetét. Pontos diagnózis nem
született, de fájdalmak enyhítésére injekciók kerültek felírásra.
Orvosi hiba vagy egyszerű figyelmetlenség
miatt a 45 kilogrammos súlyához képest lórúgásnyi dózist fecskendeztek a
vénájába. A túlméretezett adag zavart okozott elméjében, s olyan erőt pumpált
karjaiba, hogy a bajt okozó doktornőnek lekevert egy jó nagyot. Zavarodottsága
okán át kellett szállítani a kórház egy másik osztályára, ahol három hetet
kellett töltenie, hogy kitisztuljon szervezetéből a gigantikus adag medicina. A
továbbiakban nem nagyon bízott már az orvosokban.
2003-ban már egyre inkább ágyhoz kötötte a
betegség, nehezen bírta magát. s 2004 tavaszán betegségtől megfáradt teste
örökre megnyugodott, egy nappal a 78. születésnapja előtt hunyta le örökre a
szemét.
55 boldog évet éltek együtt. Felesége
halála után a már hajlott hátú vasutaslegény nem akart tovább élni, hisz az ő
drága felesége nélkül már semmi nem volt olyan. Még három évet élt, őt is
utolérték a betegségek, kórházi kezelés, lánya odaadóan ápolta, de 2007
októberében végleg feladta, pár nappal halottak napja előtt megtért az egyetlen
szerelméhez, az ő drága Mariskájához.
Ezt a történetet az élet írta, a fess
vasutaslegény és az ő Mariskája az én drága nagyszüleim voltak, és tudom, hogy
fentről a mennyországból most is vigyázzák lépteinket. Nyugodjanak békében!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése