A csapolás

Útnak indult reggel időben, hogy minél hamarabb túl legyen rajta, bár időpontra ment, mégis félórával korábban ott ült a váróterem székeinek egyikén. 

Semmi extra, csak a szokásos éves laborvizsgálat... a nyugdíjaskorú házi dokinéninek a képzeletbeli végső elszámolást jelentő számlájára ez a tétel pozitívként kerülne fel. A napi praxis során nem teljesíti túl az orvosi feladatait, bár tegyük hozzá, jól eltud a betegekkel beszélgetni - egy-egy beteg cirka harminc perc. Persze azért érez felelősséget a betegei iránt, ezért mindenkit elküld évente egyszer egy "kisrutinra", biztos, ami biztos.

Amit meg kell csinálni, azt meg kell csinálni... persze erre a legjobb időpont a nyári szabadság. Nem kell loholni a munkahelyre, vérvétel után lehet kicsit pihegni, lazulni.

Nem sokáig kellett várakoznia, csak egy kismama volt előtte a sorban, akin a vérvételt lebonyolító asszisztens gyorsan túladott. Pár percet feszengett csak a kemény, merev támlájú várótermi kínpadon. 

Hamar beszólította a inkvizíciós székbe a vénakeresés mestere. Mert az volt az asszisztens, mester, a vénakeresés és tűszúrás mestere. 

Hiszen a lánynak a könyökhajlatában alig voltak kivehetőek az erek, mindig nagy fejfájást okozott a vérvételt lebonyolítóknak. A mester is csak csóválta először a fejét, ajjaj, honnan lesz a csapolás?

Szerencsére a puha orvosi szék foglyának eszébe ötlött, hogy a december véradáskor melyik karjából sikerült gejzírt fakasztani. 

Némi nyomkodás, karhajlítgatás után a kutató szemek és tapogató ujjak megtalálták a célpontot, ahová bökni lehetett a vaskos, műanyag kanüllel ellátott szúrófegyvert. A tű fájdalmasan hatolt be a bőr alá, de feszítő érzés csak fél percig tartott, míg a három fiola megtelt a bíborvörösen izzó sűrű vérrel.

A tű helyére vattapamacs került, s az áldozat végre újra szabadon bocsáttatott.

Kis időre lehuppant újra a kinti székek egyikére, mert a benti beszélgetés felelevenítette benne a decemberi kellemetlen emlékeket. Véradás és ájulás... kemény kombináció... ilyet korábban soha nem tapasztalt, pedig évek óta önkéntes véradó... ők ketten az Apu és ő. Apu már kitüntetést is kapott, olyan sokszor adta a vérét, hogy a rászorulóknak adhassanak. 

Már hónapok óta szemezett a lehetőséggel, a munkahelyével átellenben van a Vöröskereszt székhelye. Valahogy mindig úgy alakult, hogy nem tudott menni... hol ez, hol az jött közbe. 

December volt, közeledett a szeretet ünnepe, most végre a meghirdetett időpont is stimmelt. Úgy döntött, akkor most jött el a pillanat, hazafelé, munka után beugrik egy csapolásra.

Azon a napon szerencsére nem kellett tovább bent maradnia a cégnél, így időben útnak indulhatott. 

Az egész tél nem volt valami hideg, de pont azon a héten arcot vörösre dermesztő jeges szél fújt, az embernek csontjáig hatolt a zimankó. Rosszul esett az irodaház melegéből kilépni a hidegre, de pár méter után újra bemehetett a békés meleget árasztó véradóhelyre. 

Odabent kellemes légkör fogadta, volt némi sorban állás, de csak fél órát kellett várni, hogy végigjusson a szokásos adatlapkitöltésen, vércsoport meghatározáson, vérnyomásmérésen és orvosi beszélgetésen, s már adták is a kezébe a vonalkódokkal ellátott vastagfalú speciális zacskókat, amelyekből méternyi csövek meredeztek. 

A személyzet pörgősen dolgozott, ripsz-ropsz csapolták le az emberek vérét, a vámpírok örömünnepet ültek volna a készletek láttán. 

A szokásos nyomkodás, tapogatás, árgus szemekkel figyelés ezúttal sem maradhatott el, a vénakeresési tortúra kétpercnyi küzdelem után sikerrel járt... a hatalmas tű bebökésre került, a kéz pumpált, s a vérgyűjtő zacskók kényelmesen hintáztak az őket tartó libikókán. Húsz percbe telt, s már tele is voltak a zacskók a karmazsin színű, sűrű, de folyós masszával.  A csövek eltávolítása után nyugalomra intették, üljön még, nehogy rosszul legyen. Mivel nem szédült, ezért tíz perc múlva engedélyt kért a szék elhagyására, de utána még leült kicsit pilledni, regenerálódni.

Miután úgy érezte, hogy biztos lábakon tud útnak indulni, magára vette kabátját, köszönte a szívélyes vendéglátást és kilépett a fagyos utcára. Az arcába csapó hideg még jól is esett, de azért szapora lábakkal indult a közeli metrómegálló felé. 

Ahogy elindult lefelé a mozgólépcsőn, s megcsapta a mélyből érkező tömeg által termelt fülledtség, érezte, itt baj lesz. Miközben egyre lejjebb haladt az alsó régió felé, egyre jobban kezdett tompulni az agya, eddig ismeretlen érzések törtek rá, kezdte úgy érezni, hogy a lábaiból eltűnnek a csontok és már az izmai sem tartják meg, s a hátsófele egyre húzza lefelé, az agyára enyhe köd ereszkedik. 

A mögötte lévő lépcsőző megkérdezte, hogy baj van-e, segítsen-e. Nem kért a segítségből, hiszen ő egy erős nő, mindig a saját lábán áll, nem szorul senki segítségére, majd odalent nekitámaszkodik az oszlopnak egy kicsit, aztán jó lesz. 

A mozgólépcsőről szerencsésen lejutott és becélozta a legközelebbi ölnyi masszív oszlopot, hogy majd annak hideg burkolatához nyomja homlokát és akkor jobb lesz.

Az oszlop ott táncolt a szemei előtt, rakta egymás elé a lábait, hogy minél hamarabb odaérjen... de a lába ismét kocsonyává vált, mintha a térde megszűnt volna létezni, az agyára is az előbbinél szürkébb köd ereszkedett. 

Már épp összecsuklott, amikor két erős kéz ragadta meg, s szólítgatták, hogy jól van-e. Ahogy feleszmélt és kinyitotta szemét, két fiatalt látott, egy lányt és egy fiút, akikről később kiderült, hogy egymástól függetlenül ugrottak oda a megsegítésére.

Kedvesen odatámogatták a távolabb lévő pihenőszékekhez, segítettek elővenni a táskából az ásványvizet és a Vöröskeresztnél kapott szaloncukrokat. Belediktáltak félüvegnyi vizet és pár szemet a karácsonyi nyalánkságból. Lassan kezdett oszlani a tompultság, már értelmes mondatok jöttek ki a száján, így a fiatalok magára merték hagyni. 

A hazafelé vezető úton két dolgot állapított meg. Kísérő nélkül nem megyünk véradásra, s ebben az elkorcsosult világban vannak még lelkiismeretes emberek, akik figyelnek másokra is. Köszönet nekik!